Budapestet látni és meghalni - Fekete Özvegy kritika

Scarlett Johansson még egyszer utoljára magára húzta a Fekete Özvegy latexszerkóját, és letarolta fél Budapestet. Akciófilmként működik is a produkció, de ennél azért többre számítottunk.

Nyugodtan ki lehet jelenteni: a Fekete Özvegy különleges, páratlan film. Igaz, nem feltétlenül a minősége, hanem a puszta létezése miatt.

Mint köztudott, a nagy filmstúdiók nem jótékonysági intézmények, azt forgatják le, amiben pénzt látnak. Amikor először felmerült az ötlet, hogy a Marvel-moziuniverzum oszlopos mellékszereplője, a Scarlett Johansson által alakított Fekete Özvegy akár önálló mozifilmet is kaphatna, a Disney fejesei nem tűntek túl lelkesnek. Valószínűleg nem voltak elégedettek azzal a számmal, amit a vonatkozó Excel-táblázat „várható bevételek” rubrikájában láttak, ezért a bemutatólistában a még forgatókönyv formájában sem létező filmterv egyre hátrébb és hátrébb csúszott.

Közben a minden más tekintetben a Marvel mögött kullogó DC-Warner surranópályán előzött, és megcsinálták ők az első önálló női szuperhősfilmet, a Wonder Womant – ami ráadásul nemcsak anyagi, de kritikai sikert is hozott. A Marvel válasza a Marvel Kapitány lett 2019-ben, vagyis szegény Natasha Romanofftól még a saját univerzumán belüli elsőséget is megtagadták. A karakter ezután hősi halált halt a Bosszúállók: Végjátékban, ami azt jelentette, hogy ha meg is kapja végre az önálló filmjét, az már nem fog kapcsolódni az aktuális történésekhez. Visszaút azonban ekkor már nem volt, a Marvel, illetve Kevin Feige szuperproducer számára a projekt megvalósítása a rajongóknak tett ígéretek miatt becsületbeli ügy lett, vagyis

a Fekete Özvegy az a film, amely nem a bevételi rekordok megdöntésének céljából készült, hanem azért, mert nagyon kínos lett volna, ha nem készül el.

Feige nyilván úgy képzelte el, hogy a 2020 májusi premierre kiírt filmmel gyorsan letudják a kötelező köröket, és utána végre belecsaphatnak a moziverzum negyedik fázisába. A világjárvány azonban közbeszólt, így több mint egy évet csúszott a bemutató, és ezzel arányosan nőttek a Fekete Özvegyre pakolt elvárások. A rajongóknak készített egyszerű spin-off helyett a „pandémia utáni első Marvel-szuperprodukció” lett belőle, amelynek, nem mellesleg, méltó módon kellene elbúcsúztatnia a mártírhalált halt Natasha Romanoffot. Sportnyelven szólva, innen szép nyerni.

Kezdjük a legfontosabbal: a filmből nem derül ki, hogy pontosan mi is történt Budapesten, vagyis mi az a közös akció, amelyre a korábbi filmekben a Fekete Özvegy és Sólyomszem többször is utalt. A történet ugyanis nem az első Bosszúállók-film előtt, hanem az Amerika Kapitány: Polgárháború történései után játszódik, amikor Natashának is illegalitásba kell vonulnia. A karakter sötét foltokkal teli múltjára többször is utaltak a korábbi filmekben (először az Ultron korában), a Fekete Özvegy vállalása pedig az, hogy végre feltárja a teljes, mindeddig el nem mesélt háttérsztorit. Natashának ehhez újra fel kell vennie a kapcsolatot egykori „álcsaládjával”, hogy közösen próbálják meg felkutatni azt a Vörös Szobát, ahol annak idején kegyetlen bérgyilkossá képezték ki őt.

Erősen indul a film, a nyitó flashbackjelenetből kiderül, milyen trauma érte gyerekként Natashát, hogyan tört szét számára egyetlen pillanat alatt a családi idill. Megtudjuk továbbá azt is, hogy volt egy (ál)testvére, aki ugyanolyan kiképzésben részesült, mint ő, és aki most, immár felnőve, újra belép az életébe. A Florence Pugh által alakított, nyers modorú Jelena kiváló karakter, jó a kettejük dinamikája, és nemcsak azokban a pillanatokban, amikor „kóstolgatják” egymást, de akkor is, amikor közösen boncolgatják a traumáikat egy üveg sör mellett az etyeki Fecó Büfé udvarán.

Az, hogy működnek ezek az intimebb hangulatú jelenetek, nagyrészt az ausztrál forgatókönyvíró Cate Shortland érdeme, aki ezzel a produkcióval veszítette el a Marvel-szüzességét. Valószínűleg az ő behatásának is köszönhető, hogy sokkal több a lassabb tempójú, beszélgetős, melodrámázós epizód, mint bármelyik korábbi Marvel-filmben. Ez mindenképp merész húzás… lenne, ha a történet előrehaladtával nem szaporodnának meg a megalomán akciójelenetek, amikben már semmi unikális nincs. A Fekete Özvegy az egyenetlen tempójával és az epizodikus felépítésével valójában pont olyan, mint a Disney Pluszon futó új Marvel-sorozatok, de legfőképpen A Sólyom és a Tél Katonája. Kapunk itt is a szuperhősátlagnál egy kicsit jobban kidolgozott fő karaktereket, akik kénytelenek együttműködni, de maga a történet Ray Winstone karikatúraszerű főgonoszával együtt messze elmarad a Bosszúállók- vagy az Amerika Kapitány-filmek volumenétől.

Akciómoziként ennek ellenére sem okoz csalódást a Fekete Özvegy, a humora pedig meglepően jó, hála Scarlett Johansson, Florence Pugh, David Harbour és Rachel Weisz közös jeleneteinek, de ez nem változtat azon a fájó tényen, hogy a produkció késett legalább öt évet. Feige és kollégái emellett azt sem tudták megállni, hogy a múltidéző filmet ne az eljövendő projektek építésére használják fel, ezért megtörténik az a csúfság, hogy Natasha Romanoff a saját búcsúfilmjében többször is háttérbe szorul.

A Fekete Özvegy valójában egy bújtatott eredettörténet,

a Pugh által alakított Jelena Belovát vezeti be az MCU-ba, merthogy a show nem állhat meg, a Fekete Özvegy elárvult latexszerkóját valakinek fel kell húznia.

Számunkra persze nemcsak a „folytatása következik”-rész miatt érdekes a film (a stáblista utáni jelenetben kapunk is egy komoly utalást a jövőre nézve), hanem a magyar vonatkozások révén is. Egyrészt mindig izgalmas látni, ahogy hollywoodi sztárok kergetőznek azokban a metróalagutakban, ahol mi is nap mint nap megfordulunk, vagy

ahogy leamortizálják a fél várost a Népszínház utcától a pesti rakparton át az Alkotmány utcáig.

Másfelől viszont egy kicsit csalódás, hogy az első hírekkel ellentétben, amelyek még azt sugallták, hogy a magyar főváros lesz a film központi helyszíne, nagyjából csak 10 percet töltenek itt a hősnőink. Natasha Romanoffhoz hasonlóan Budapest is többet érdemelt volna.