Börtönből szabadul nyolc év után egy ártatlanul elítélt férfi, és egy kicsit meg van zakkanva. És egy kicsit agresszív is, és nem sokat segít, hogy belép az életébe annak a rendőrnek az özvegye, aki annak idején rács mögé juttatta.
Ki tudja miért, de Európa legnagyobb és legszebb hagyományaival rendelkező filmiparának éves terméséből hozzánk szinte kizárólag a gagyi vígjátékok jutnak el, mi pedig dönthetünk, hogy az éppen aktuális Omar Sy vagy Christian Clavier komédiát választjuk. Csak mondom, vészesen közelít a Bazi nagy francia lagzik 2., aminek már az előzetesétől is epilepsziás rohamot lehet kapni szélsőséges esetben, és ebben az összefüggésben egy olyan francia vígjáték, amit nem konkrétan hülyéknek csináltak tehetségtelen komikusok, már kifejezetten üdítőnek hat. És a Csak a baj van veled! minden hibája ellenére ilyen vígjáték, bár sokszor hittem azt, hogy egy drámát nézek.
Yvonne, a fiatalon megözvegyült rendőrnyomozó esténként kisfiának néhai férje jócskán kiszínezett hőstetteiről mesél. Aztán jön egy rajtaütés egy szado-mazó bordélyházon, és az egyik letartóztatott kikotyogja hősnőnknek, hogy az elhunyt nem a rend példás őre volt, akinek a város még szobrot is állíttatott, hanem egy korrupt zsaru, aki egyebek közt részt vett egy ékszerkereskedésben egy betörésnek álcázott biztosítási csalásban, és egy ártatlan férfi nyolc évet ült börtönben miatta. És ez a férfi pár napra rá szabadul, Yvonne pedig úgy érzi, valamiféle jóvátétellel tartozik az igazságtalanul büntetett Antoine-nak, aki teljesen zakkantan hagyja el a börtönt, úgy viselkedve, mint egy igazi bűnöző. És innentől kezdve semmi sem kiszámítható, mert a rendőrnő valami furcsa transzba kerül a volt fegyenc hatására, aki már alapból is kiszámíthatatlan, de bekavar egy kolléga és Antoine barátnője - Audrey Tautou , akit furcsa kivételesen egy mellékszerepben látni.
Bár Pierre Salvadori (Drágaságom, Csak Ön után!) veterán rendezőnek számít, és jó rég kezdte a szakmát, a Csak a baj van veled! olyan, mint egy lelkes, de még rutintalan filmes első munkája, annak minden erényével és hátrányával. Merthogy a történet helyenként teljesen logikátlan, néha kifejezetten marhaság, amit látunk, vannak irányok, amiknek az égvilágon semmi értelme, de Salvadori nyilván jópofának tartotta például azt, hogy hőseit szado-mazo latexruhákba öltöztesse. És mégis, ennek a filmnek a többi francia marhasággal ellentétben van szíve, és sokszor nagyon is komoly dolgokról mesél, például arról, hogyan lehet egy tönkretett életet helyrehozni, ha egyáltalán lehet, és arról, hogyan ne nyomorítsunk meg másokat a fájdalmunkkal. Ugye, hogy ez nem hangzik kifejezetten úgy, mintha egy vígjátékot néznénk? Persze a film mindig visszakanyarodik valamilyen túlhajtott vagy abszurd helyzethez, mielőtt depisek lennénk tőle, de pont az ilyen komoly részek miatt szerethető igazán.
Amihez az sem árt, hogy a két főszerepet két drámai színész kapta. Persze mind Adele Haenel (Vizililiomok, Bordélyház), mind Pio Marmai (A legszebb dolog) játszottak már vígjátékban és szinte minden másban is, de mindketten komoly alakításaikról ismertek. Haenel ezért is lett az elmúlt pár év alatt a francia film legfoglalkoztatottabb színésznője, míg Marmai már jó ideje az egyik legtehetségesebb férfi színész, és már korábban is játszottak együtt, például az Alija című drámában – látszik is, hogy érzik egymást, még bőrmaszkban, valami ostoba beszédtorzító géppel is. Ha a film nem is tökéletes, ők majdnem azok.
Értékelés: 7/10
