Dogman - Kutyák királya - Miért ilyen sanyarúak az olasz filmek?

Olaszország hivatalos idei Oscar-nevezettje alapján azt hihetnénk, hogy az ország sürgősen felújításra szorul, lakói pedig vagy óriási lúzerek vagy közveszélyes bűnözők. Meg kutyák...

Meglepően sok olasz film jut el a magyar mozikba - szerintem több vagy legalább annyi, mint a különben nagyobb volumenű angol vagy német filmgyártásból -, és szintén meglepő, hogy ezek közül milyen sok ábrázolja Olaszországot nyomorúságos, szomorú, istenverte helyként. Mert becsúszik ugyan néhány gyenge középszerű ételvígjáték vagy politikai szatíra is, de a legtöbb elénk kerülő olasz filmtől az ember magára nyitná a gázt és azonnal visszamondana minden lehetséges itáliai nyaralást – még akkor is, ha történetesen személyes tapasztalatból tudja, hogy vannak arrafelé szép, vidám, napsütötte helyek is, sőt!

Most is olyan helyen járunk, ahonnan mindenki sikítva menekül, egy lerobbant kisvárosban, a sajtókönyv szerint Róma valamelyik elővárosában, a tengerparthoz közel, de látszik, hogy minden szétesőben, szétrohadóban van. Itt él Marcello, akinek kutyakozmetikája van – innen a címbéli Dogman -, és a környéken szeretik az aprócska, vidám férfit, aki rajongva szereti kislányát, és aki keresetkiegészítésként egy kicsit dealerkedik is. Marcello nehezen mond nemet a haverjainak, és a haverjai között sajnos ott van a nagydarab bajkeverő Simone, egy folyamatosan kokón pörgő piti bűnöző, aki az élő fába is belekötne, és aki hamarosan nagyon, de nagyon komoly bajba sodorja kedélyes hősünket. Aki a történtek után talán már soha nem lesz olyan kedélyes, mint régen.

Matteo Garrone (a vacak Szörnyek és szerelmek és a nagyszerű Gomorra rendezője) egy valóban megtörtént, az akkori olasz társadalmat rendkívüli módon foglalkoztató bűnesetet dolgozott fel, eleinte rendkívül hatásos módon. Bár a környezet mindvégig olyan, mintha csak díszlet lenne, és annak is egy depressziós stylist munkája, a történet érdekes, ahogy főhősünk is az. Akit egy jókora harcikutya fürdetése közben ismerünk meg: az eb, ha tehetné, széttépné, de Marcello óriási türelemmel, jókedvvel szelidíti meg, fürdeti le és szárítja meg, nyilván előrevetítve azt, miért hiszi el, hogy ugyanezt egy emberrel is megteheti. Aztán megismerjük Simonét és az összes konfliktust, amit gyakran minden ok nélkül generál, látjuk hősünk jóindulatát és önzetlenségét – és néha gyávaságát is – vele szemben, és a kép egyre sötétebb lesz. És aztán még sötétebb, és ez az a fajta film, ahol szinte az első perctől tudod, hogy valami nagyon rossz lesz a vége, és minden tett és lépés, ami efelé vezet, csak még nyomasztóbbá teszi azt, amit látunk.

Filmünk vége aztán igazán el is viszi az Idei Legnyomasztóbb Filmes Pillanat díjat, igaz, még csak január vége van, de azért egy erős esélyest fogtunk ki. Addig viszont a Dogman - Kutyák királyának vannak szép, kedves pillanatai. A főhős Marcello Fonte kicsit olyan, mint egy új Roberto Benigni – akinek a szerepet eredetileg felajánlották -, pici, törékeny, érzékeny, de meg tud villanni egy elszántabb éne is. Nyilván nem véletlenül, mert a hírek szerint Fontét a színészet mentette ki a szegénységből és a nyomorból, és tudja vinni ezt a néha nagyon nehezen nézhető filmet a vállán, a lányával töltött percek pedig a történet legszebb pillanatai. Merthogy azt azért a rendező sem gondolta komolyan, hogy az élet az olasz filmekben olyan elviselhetetlen kell, hogy legyen. És akkor ez a film sem lehetne Olaszország hivatalos Oscar-jelöltje - merthogy az.

Értékelés: 6/10