Így múlik el a világ dicsősége egy színésznő számára: amíg fiatal vagy, bárki lehetsz, hercegnő, kurva, kalóz vagy tündér, de megöregedve először jönnek a tanárnő szerepek, majd anyákat kell játszanod. Ez jut Julia Robertsnek, Hollywood egykori üdvöskéjének is, és az Anyák napja (2016), illetve a másságot, az akadályok leküzdését ünneplő, megtörtént eset alapján készült Az igazi csoda (2017) után most megint anyukaként láthatjuk, de a korábbiaknál sokkal szikárabb, meggyőzőbb és erőteljesebb alakítással.

Ami azt illeti, ha nem is egy konkrét esetet dolgoz fel, az Egy fiú hazatér története gyakorlatilag naponta megesik Amerikában, ahol soha nem látott mértékben nőtt meg a drogok okozta halálesetek száma. És ebben a társadalom szinte minden rétege érintett, a gettóban élő fekete fiatalok ugyanúgy, mint a fehér középosztály gyerekei. Nem véletlen, hogy Peter Hedges (Dan és a szerelem, Hálaadás) filmje sokban rímel a szintén tavaly, Steve Carell és Timothée Chalamet főszereplésével készült Csodálatos fiúra, ami azért különös, mert Chalamet és az itt hasonló karaktert alakító Lucas Hedges valamivel korábban együtt szerepeltek a Lady Bird (2017) című önéletrajzi filmben. Mindkét film egyszerre szól a függővé vált gyerek vergődéséről és a neki segíteni próbáló szülő kínjairól, csak míg ott egy apának, itt egy anyának jutott a feladat, de más a környezet, más a végkicsengés is.

Karácsony van, egy kedves család készülődik az ünnepre, anyuka, apuka, egy nagylány és két kisgyerek – utóbbiak apu és anyu közös gyerekei, a nagylány és a hirtelen betoppanó nagyfiú, Ben egy korábbi házasságból vannak. Ben az elvonóról érkezett, azt mondja, minden jól alakul, annyira jól, hogy a pártfogója elengedte, de a rutinos néző tudja, hogy ez nem biztos, hogy így van, és a rutinos anyuka is reflexből elpakol minden gyógyszert és értéktárgyat. A srác azonban a jelek szerint tényleg jól van, csak a városban tett kiruccanás zökkenti ki némileg, mi pedig egyre többet tudunk meg a múltjáról, arról, mi nyomja a szívét, de arról is, mit hajlandó megtenni érte az anyja. És amikor valakik nyilvánvalóan üzenetként elviszik egy este a család kutyáját, Ben és édesanyja nekivág az éjszakának, hogy visszaszerezzék a kutyust. Pedig tudják, hogy a feladat veszélyes, és a srácnak pont azok közé kell visszamerészkednie, akiktől egyszer már sikerült elszakadnia.

És bár a drogfüggőkről szóló filmek olyan rettentő sok újdonsággal aligha tudnak szolgálni, hiszen a függés pszichózisa mindig ugyanaz – beleértve az önáltatást, a hazugságot, a reményt, a pörgést és depressziót -, az Egy fiú hazatér sokszor meg tudja lepni a nézőt. Például azzal, hogy minden klisé és a már látott tucatnyi hasonló történet ellenére sem mindig tudunk mit kezdeni Ben alakjával. Mikor hazudik, mikor védi magát, mikor a családját, mi pörgeti, az anyag vagy a vágy az anyag után, és sorolhatnám, Lucas Hedges pedig, aki A régi városban (2016) nyújtott alakításáért már az Oscar-jelölésig jutott, most is nagyszerű, és jót tesz az alakításnak is, hogy ez most egy erős, a szokásosnál magabiztosabb, érettebb szerep, Hedges pedig nagyon jól hozza mindezt. És jól hozza az anyukát Julia Roberts is – rajtuk kívül keveseknek van komolyabb szerepe, bár sok karakter bukkan fel, hogy hamar el is tűnjön.

És ez részben nyilván a jól megírt, ravasz, kitartó és nagyon-nagyon elszánt karakternek, illetve a parádésan tálalt külvárosi környezetnek is köszönhető, de Roberts rég nem volt ilyen meggyőző és nézhető, és ebbe nyilván beleszámítom azt is, hogy kevés tényleg jó filmben láthattuk az elmúlt pár évben. Ez az anyuka nem sír, nem hisztizik vagy csinál jelenetet, csak megy előre összeszorított foggal, és mindent megtesz a gyerekéért. És ha a történet maga néha csikorog is – van egy drogügylet, aminek én speciel nem értettem például a lényegét -, és van, hogy nem minden tűnik hitelesnek, ami éppen történik, az egésznek mégis van egy olyan érzelmi súlya, beleértve a színészi alakításokat is, hogy képes kilépni a műfaj által borítékolt klisék közül és némi maradandót letenni az asztalra.

Értékelés: 7/10