Kissé régimódi melodrámának ígérkezik a két brazil nővér elnyomásának története, mégis meglepően modern film kerekedik belőle.
Vannak azok a nagy, régi családregények, amik a legtöbb családnál ott vannak ezer éve a polcon, és talán soha senki nem olvasta őket, csak illett megvenni őket, vagy esetleg a nagyi belekezdett. Első blikkre a brazil Egy nő láthatatlan élete is pontosan ilyen megfilmesített családregénynek tűnik, amely hosszú éveken át, sőt, a legvégén generációkat is átugorva követi két nővér viszontagságos életét, akik a nagybetűs életbe kilépve – mit csináljak, ez a közhely a zsáner szerves része! – megtapasztalják, hogy talán sosem érhetik utol álmaikat, hogy néha azokban csalódhatnak a legnagyobbat, akik a legközelebb állnak hozzájuk.
A néha meglepően szürke, de pont ezért nagyon európaias Rio de Janeiróban járunk, 1950-ben. A portugál bevándorló család két lánya, a 18 éves Eurídice (Carol Duarte) és húszéves nővére, Guida (Julia Stockler) elválaszthatatlanok. A két lány hagyományos, tekintélyelvű családban nevelkedik, de szabadok és féktelenül boldogok. Eurídice híres zongorista szeretne lenni, minden vágya, hogy a bécsi konzervatóriumban tanulhasson, Guida pedig csak szerelmes akar lenni, habzsolni akarja az életet. És hibát követ el, a görög tengerész, akivel összeáll, és aki miatt elszökik otthonról, teherbe ejti, majd magára hagyja. Bocsánatkérően, nagy pocakkal kullog haza hónapokkal később, ám apja elzavarja, a „látogatásról” pedig szót sem ejt másik lányának. A két testvér, bár egy városban élnek, azt hiszik a másikról, hogy Görögországban, illetve Bécsben élnek, hiszen Eurídice álmai sem válnak valóra, miután férjhez adták egy pipogya hivatalnokhoz, és akarata ellenére terhes lett.
A Martha Batalha azonos című könyvéből készült Egy nő láthatatlan élete nem csak a régimódi családi sagákat, hanem az ún. levélregények hangulatát is felidézi, Eurídice és Guida ugyanis rendszeresen írnak egymásnak, ez adja a film keretét, csakhogy egyikük sem kapja meg a másik levelét, mi viszont egyfajta narrációként halljuk őket, és innen tudjuk meg – és persze látjuk is -, hogyan alakul a lányok élete. És ez így leírva tényleg régimódi, sőt megkockáztatom, nagyon mérsékelten izgalmas, pedig a női sorsokat előszeretettel boncolgató Karim Ainouz (Madame Sata, Szerelem eladó) igenis képes mindezt érdekessé tenni. Egyrészt azzal, hogy a sok-sok évet felölelő cselekménynek képes egy olyan ritmust adni, aminek köszönhetően szinte végig nem ül le a film – jó, talán a legvégén mégis kicsit belassulunk -, másrészt talált két hősnőt, akikért tudunk izgulni.
Pedig látszatra sem Eurídice, sem Guida nem az a klasszikus hősnő, akiknek lebilincselő élete van: az előbbi talán kissé túl száraz, merev, az utóbbi pedig sorra hozza a maga buta, látszólag érthetetlen döntéseit. Előbbi a saját családjával képtelen jól érezni magát, utóbbi sorra megalázó, ostoba helyzetbe hozza magát mindenféle kalandjaival, mégis lebilincselő őket nézni, és nem is feltétlenül a két színésznő miatt, pedig ilyenkor az alakításokat szokás dicsérni, hanem a rendező munkája, és persze nyilván az irodalmi alapanyag miatt is. Mert teljesen átérezhető a két nő helyzete, egymáshoz fűződő kapcsolatuk, vágyódásuk valami szebbre, jobbra, és megélhető, milyen volt ez a kor, milyen volt itt élni, nem csak nőknek, családoknak, férfiaknak, mindenkinek. És az is lehet, hogy le kéne porolni a polcon a régi családregényeket, hátha kellemes csalódást okoznak.
A film a múlt héten került a mozikba, de a Cinemax kínálatában is megtalálható.
Értékelés: 7/10
