Élete alakítását bokszolja össze Sydney Sweeney

A Christy elképesztő igaz történet jobbnál jobb alakításokkal. Kritika!

Egy film ideális esetben nem a szinopszis vagy a forgatókönyv megírásával kezdődik, hanem azzal, hogy alkotók felteszik maguknak a kérdést: mi is a célunk ezzel a történettel? Ha erre nincs válaszuk, vagy csak annyi, hogy „a profit”, akkor az általában meg is látszik a vásznon. A másik végletet a Christy jelenti: David Michôd rendező és a forgatókönyvírói olyan gazdag alapanyagból dolgozhattak, hogy abból klasszikus sportdrámától boksztörténeti krónikán át családi erőszakról szóló tanmeséig bármit ki lehetett volna hozni, és végül úgy döntöttek, megcsinálják egyszerre mindet.

A Christy akkor is izgalmas lenne a sportág rajongói számára, ha csak az előbbi aspektusra koncentrálna, mert bár hasonló kottára épülő, fiktív felemelkedés-történetet már jó párat láthattunk a Rocky óta, Christy Martin (született: Salters) valóban a női boksz pionírja volt, Michôd filmje pedig a lehető legszorosabban követi a megtörtént eseményeket. A Nyugat-Virginia egyik kistelepüléséről származó tinédzser lány akkor lépett először kötelek közé, amikor a női bunyó a szó minden értelmében még csak amatőr szinten létezett, és elképzelhetetlennek tűnt, hogy közeljövőben mind a promóterek, mind a nézők hajlandóak legyenek komolyan venni a konyha helyett a ringben forgolódó nőket. Az, hogy a sportág mára megszabadult a szexista előítéletektől, és nem kell lépten-nyomon a legitimációját bizonygatnia, jelentős részben Martinnak köszönhető, aki a médiaképes személyiségének, a „nép egyszerű gyereke”-imázsának és a Mike Tysont idéző agresszív bokszstílusának hála előbb országosan, majd világszerte is ismert lett. Ő volt az első női bunyós, akit a legendás promóter, Don King szerződtetett, ő került fel a Sports Illustrated címlapjára a női bokszolók közül elsőként, majd körbeturnézta az összes fontos talk show-t, és nem mellesleg a 90-es évek során végig legyőzhetetlennek bizonyult.

A hasonló sikersztorik tanulsága természetesen mindig az, hogy

az álmok beteljesítéséhez valamiről le kell mondani. Christy esetében ez az önazonosság volt.

Az, hogy egy bányászcsalád legkisebb lánya bokszkarriert épít a 80-as évek kisvárosi Amerikájában, kevésbé számított blaszfém gondolatnak, mint az, hogy ugyanő esetleg a saját neméhez vonzódik. A kitagadástól fenyegetve Christy a középiskolás barátnője helyett a sportot választja, és amikor a kétszer olyan idős edzője megkéri a kezét, igent mond, ami részéről ugyancsak egy áldozathozatal a karrierje oltárán. Imázsa kezdettől arra épül, hogy ő a talpig rózsaszínben, nőiesen hosszú hajjal bunyózó amazon, aki a ringen kívül odaadó feleség és lelkes háziasszony, a feminista ikon címkéjét pedig élesen elutasítja. A (sport)közvélemény egy női bunyóst még elfogad, de egy leszbikus bokszolót már nem – Christy legalábbis is így gondolja, ezért marad benne egy egyre toxikusabbá váló kapcsolatban.

Michôd filmje klasszikus sportfilmként indul a minden akadály ellenére győzedelmeskedő, alulról feltörő őstehetségről. Aki nem ismeri a valós történet fordulatait és a majdnem tragikus végkifejletet, az ezen a ponton még azt is gondolhatja, hogy egy feelgood emancipációs tündérmesét lát. Az illúzió azért működik, mert a főszerepet alakító Sydney Sweeney képes átadni a címszereplő gyermeki lelkesedését, ahogy az első sikereit aratja, és rájön arra, hogy megtalálta a bokszban azt, amiben igazán jó, és amire fel akarja tenni az egész életét. Amikor belép a képbe későbbi trénere, a leharcolt fejű Jim Martin, és kifejezetten elutasítóan viselkedik vele, még mindig nem gyaníthatjuk, hogy nem a szokásos kottát követi a film, elvégre láttunk már olyat, hogy egy mogorva edző szívét meglágyítja a lelkes tanítvány, és a kezdeti ellenszenvből életre szóló kapcsolat lesz (Millió dolláros bébi), de aztán egyre sokasodnak a red flagek. A Christy második és harmadik felvonása már csak mellékesen szól arról, hogy mennyire nehéz szintet lépni egy olyan sportágban, ahol a kiüthető ellenfelek gyorsan elfogynak, hanem hogy

milyen az élet egy manipulatív, bántalmazó kapcsolatban, és hogyan (nem) lehet kilépni belőle.

Amikor kiderült, hogy az amerikai nézők finoman szólva sem rohanják meg a mozikat a Christy miatt, Sweeney úgy nyilatkozott, hogy büszke így is a munkájára, és „ha ez a film csak egyetlen nőt is bátorított arra, hogy kilépjen a bántalmazásból, már megérte.”

A Christy valóban ügyesen nyitogatja a bicskákat a nézők zsebében,

amikor Jim Martin aljasnál aljasabb húzásait vagy Christy anyjának bűnrészességét taglalja, a felismerhetetlenségig átalakult Ben Foster pedig mindent meg is tesz, hogy minél gyűlöletesebb figurának hasson az edző. Sweeney-hez hasonlóan ő is kiváló munkát végzett, de ha fel lehet róni valamit a filmnek, akkor az éppen az, hogy nem árnyalja igazán a tréner karakterét. Ahhoz hogy jobban megértsük, miért töltött el több mint 20 évet egy megnyomorító kapcsolatban az amúgy életrevalónak, vagánynak és józan paraszti ésszel felvértezettnek bemutatott hősnő, nem ártott volna érzékletesebben bemutatni, mit látott a férfiben a kapcsolat elején. Ha a főgonosz fejére már az elején felkerülnek a szarvak, akkor később nehéz revelációként tálalni, hogy ő az ördög.

A film drámai erejéből mindez szerencsére keveset von le, Michôd rendező ugyanakkor gondoskodik arról is, hogy a történet mégsem a szerzői drámák, hanem a mainstream sportfilmek ritmusában pörögjön. Aki esetleg kifogásolta, hogy a Zúzógép, amely szintén egy 90-es és kétezres években aktív, úttörő bunyóst emelt be a köztudatba, Dwayne Johnson jelenléte ellenére is akciószegény, az a Christyben nem fog csalódni. Michôdnál ugyanis nemcsak a 80-as és 90-es évek ízlésbűnözéssel felérő frizurái vagy az éppen reneszánszukat élő túlméretezett melegítők jelentik az attrakciót, hanem a lendületesen vágott bunyók is – és

ha első ránézésre Sweeney nem is tűnik kőkemény harcosnak, át tud annyira lényegülni, hogy elhisszük neki, képes magát mindenkin és mindenen átverekedni.

A fináléra így végül mégiscsak egy olyan klasszikus, hollywoodiasan szórakoztató hőstörténetet kapunk, amely beteljesíti legfőbb célját: inspirál.