James Wan új horrorja nagyon más, mint a Démonok között vagy az Insidious, de pont ezért lehet szeretni.
Kétféle horrorrendező dolgozik manapság Hollywoodban. Az egyik táborba a szorgalmas iparosok tartoznak, a nevüket sem érdemes megjegyezni, ők csak felmondják az aktuális ijesztgetős trendeket. A másik pólust az olyan egyéni hangú szerzők képviselik, mint Ari Aster (Örökség, Fehér éjszakák) vagy Robert Eggers (A boszorkány, A világítótorony).
És van James Wan, valahol a két világ közt.
Egyrészt ő a legnagyobb horrorfranchise-gyáros, aki olyan sorozatokat indított útjára, mint a Fűrész, a Démonok közt vagy az Insidious, és nem mellesleg milliárdos blockbustereket is készít (Halálos iramban 7, Aquaman), úgyhogy aligha egy kord zakós mozgóképművész jut róla eszünkbe. Másrészt viszont, a mainstream horror betanított munkásaival ellentétben, neki általában tényleg van úgy nevezett víziója, és időről időre képest friss vért pumpálni a műfajba, még ha utána a lélektelen folytatások producereként aprópénzre is váltja ezeket az újításokat.
Azt még a Wan stílusától irtózók sem tagadhatják, hogy a rendező meglehetősen ambiciózus. Megelégedhetett volna például azzal is, hogy az Aquaman első és második részének forgatása közt összedob egy „tipikus” Wan-horrort, de ehelyett inkább a kísérletezés mellett döntött. Az Eleven kórral sikerült is annyira meglepnie a stúdiót, hogy a második előzetesbe még a rendezőt is beletették, aki a kockázatvállalás fontosságáról győzködi a reménybeli nézőket, és arról, hogy ez a horror más, mint a többi. És ha ez még nem lenne elég, Wan a közösségi oldalán külön is kérte a rajongóit arra, hogy ne egy Démonok köztre számítsanak, amikor beülnek a filmre.
View this post on Instagram
Az előzetes figyelmeztetésre pont azért van szükség, mert a trailerekből, sőt a film első fél órájából sem derül ki egyértelműen, hogy nem egy tipikus kísértetes-démonos paráztatást látunk. Az 1993-ban játszódó bizarr prológus után megismerjük a főszereplőt, az állapotos Madisont (Annabelle Wallis), akit a férje egy vita hevében bántalmaz. Amikor a nő később felébred, már csak a férfi eldeformálódott holttestét találja meg. A gyilkos entitás még a házban van, és őt is megtámadja. Madison kórházba kerül, de magzatát már nem lehet megmenteni. A házba visszatérve úgy érzi, a sötét árny még mindig jelen van, és közben víziók is gyötrik, testközelből látja, ahogy a támadója újabb és újabb emberekkel végez. Hamarosan az is egyértelművé válik, hogy a gyilkosságok nemcsak a látomásaiban, de a valóságban is megtörténnek, és mindennek köze lehet a saját múltjához is.
Sokakat valószínűleg már az első percekben elveszít a film, a gátlástalanul bedobott horrorklisék mellett ugyanis még a színészi alakítások és a dialógok is az önparódia szélén táncolnak. Az igazi móka azonban csak ezután kezdődik. A történet egyre vadabb fordulatai egyre merészebb (al)műfajváltásokat hoznak, vagyis
Wan pofátlan lazasággal mixeli össze a kísértetfilmes elemeket a slasherrel és a szörnyhorrorral, de még az olasz giallo Dario Argento és Mario Bava-féle vonulatát is megidézi.
A nagy klasszikusok előtti főhajtás lehetne akár egy ünnepélyes gesztus is, ami egy véresen komoly produkciót eredményezne, de ebből csak a véresen rész állja meg a helyét, Wan ugyanis a reprodukció helyett inkább a túltolást választja. Az Eleven kór ezzel nagyjából oda pozícionálja be magát, ahol a Sikoly vagy A végső állomás-sorozat található, vagyis nem paródia, de tele van idézőjelekkel és kikacsintásokkal, amit a műfaji játékokra kevésbé nyitott nézők talán észre sem vesznek. Ők azok, akik emiatt zavarosnak, értelmetlennek és öncélúnak tarthatják az Eleven kórt, és ezért is érezte Wan szükségesnek, hogy előre figyelmeztesse a rajongóit.
Attól persze még, hogy egy rendező az interjúiban felsorolja Argento (Opera), Bava (Black Sunday), De Palma (Káin ébredése, Gyilkossághoz öltözve) vagy Cronenberg nevét, nem kerül fel az ő produkciója is egy hasonló polcra, de az Eleven kórnak szerencsére van saját identitása is. Wan filmje egy olyan imádni valóan bizarr mutáns, ami a nagy elődök szellemiségét ötvözi a rendezőre jellemző vérprofi vizuális megoldásokkal, azaz
az eszelős low-budget ötleteket hollywoodi masnival átkötve nyújtja át a gyanútlan közönségnek.
A rendező intelmei ellenére az Eleven kór sajnos elhasalt a mozipénztáraknál (ebben közre játszott az is, hogy a premierrel egy időben az HBO Maxra is felkerült), és ahogy várható volt, a kritikusokat és a nézőket is élesen megosztja, de komoly esély van rá, hogy a feketeöves horrorrajongók idővel kultikus státuszba emelik majd.
I watched MALIGNANT on HBO and thought it was brilliant.
— Stephen King (@StephenKing) September 30, 2021
