A veretlen kanca némileg fiktív történetéből romantikus kalandfilm született, ami a híres ló helyett inkább a lobbanékony magyar gróf és karakán arisztokrata osztrák lány szerelméről szól. Petrik Andrea és Nagy Ervin páros remekül működik a főszerepben, és az már a vásznon is látszik, mennyi munka volt karakterükben. Petrik Andreával beszéltünk arról, hogyan kapta meg a szerepet, hány óráig „rakták össze”, hogyan tanult meg lovagolni és melyik volt a legnehezebb rész számára.

Ha jól tudom, 2015 nyarán már véget ért a forgatás, nem volt furcsa ilyen sokáig várni, hogy lásd a kész filmet?

Én sem számítottam rá, hogy ilyen sokáig kell várnom rá, de hosszú ideig tartottak az utómunkálatok, és aztán szó volt egy karácsonyi bemutatóról, ami aztán mostanra került át. Valamikor a múlt nyáron én már láttam a Kincsem egy még nem teljesen kész változatát, de egy csomó dolog nem volt benne véglegesítve, például a háttérben látszottak a filmes daruk és a kaszkadőrjelenetek sem voltak teljesen készen, volt, hogy jól látszott, hogy éppen nem mi vagyunk a lovon. A végleges verziót még nem láttam, valószínűleg csak a díszbemutatón fogom megnézni, de örülök, hogy láttam a félkész változatot, mert gyilkos dolog lenne különben odamenni a bemutatóra.

Hogy kaptad meg a szerepet?

Én még sokkal korábban voltam egy castingon Herendi Gábornál a Kincsemhez, de akkor valamiért nem lett a filmből semmi, azt is hallottam, hogy a forgatás el sem fog indulni, vagy ha igen, más kapta meg a szerepet. Aztán eltelt egy vagy két év, és egyszer csak felhívtak, hogy menjek a Kincsem szereplőválogatására, mire mondtam, hogy én ezen már voltam. Végül újra elmentem, és sikerült. Szoktam mesélni, hogy amikor kimentem a válogatásra, a színház öltözőjében tanultam a szöveget, például azt a részt, amikor Klára elmeséli, hogy gyerekkorában leesett a lóról és szilánkosra tört a bokája, és csavarokkal rakták össze, és volt egy olyan érzésem, hogy én ezt a szerepet el fogom játszani.

Pedig bennem semmiféle mitikus, spirituális dolog nincsen, de ezt éreztem, és így is történt. Az számomra egy nagyon furcsa év volt, amikor elmentem a szereplőválogatásra: sem a színházban, sem az életemben nem mentek jól a dolgok, nem voltam túl jó passzban, és amikor kérdezik, hogy miért sikerült, azt szoktam mondani, hogy annyira letisztult állapotban voltam akkor, hogy nem akartam görcsösen valamit. Nem mintha nem kéne akarni a dolgokat, akartam, de nem mindenáron, és ez az állapot biztosan átjött.

Volt egy olyan érzésem, hogy nagyon rád is volt írva ez a karakter.

Úgy tudom, hogy sokáig nem találtak színésznőt erre a karakterre, tehát nem hiszem, hogy nagyon rám írták volna. Erről Herendi Gábort kell megkérdezni, de örülök, ha úgy gondolod, hogy passzol hozzám a szerep. Egy újságíróval pont arról beszéltünk, hogy olyan Petrik Andreás a szerep, de én azt gondolom magamról, hogy bármi, amit csinálok, az nagyon Petrik Andreás, és nem tudok más lenni, mindenbe belerakom saját magamat. Nem tudom, ez jó-e vagy sem. Menet közben már biztosan nem alakítottak a karakteren, közben már abszolút nem tértünk el a forgatókönyvtől, sem a párbeszédektől.

Gábor nagyon szeretett minket, és nagyon örült ennek a kombinációnak, Ervinnek és nekem. Hál’ istennek elég gördülékenyen mentek a dolgok, és nem volt olyan, hogy úristen nagyon mellécsúsztam az egyik felvételnél, hanem magától értetődő volt minden. Ez az egész film arról is ismert, hogy látványvilágában rendkívül erős minden téren, és én is nagyon meg vagyok csinálva. Nincs is semmi félelmem, hogy engem majd megismernek az utcán a plakátokról, és ez tök szuper. Szeretem, amikor egy másik arcot csinálnak nekem, ami még mindig én vagyok.

Sokat rásegítettek erre a karakterre, az egész jelmez, a haj, minden. Úgy három-négy órába tellett, amíg engem összeraktak. Ha például 8-kor kezdődött a forgatás, akkor már kettőkor jött értem az autó, és rögtön mentem a fodrászatba. Bordósra festettem az eredeti hajamat, de volt egy pótrészem is, ami nagyon nagy volt, azt is meg kellett csinálni, és nincs is két olyan jelenet, amiben egyforma lenne a frizurája ennek a nőnek, és a jelmezekre is ugyanez igaz.

Ha valami seb vagy más került rám, az még több időt vett igénybe, és ez elég nehéz volt fizikailag, volt, hogy majdnem elájultam, hiszen közben majdnem végig tényleg fűzőben voltam. Még arra is figyelni kellett, hogy mennyit igyak, mert egy pisilés nagyon komoly manőver volt. Az akciójeleneteket viszont nagyon szerettem, és nagyon szívesen csinálnék egyszer egy echte akciófilmet. A nagyon bonyolult akciókat nyilván nem én csináltam, hanem kaszkadőr, részben, mert nem is tudtam volna megcsinálni, részben, mert féltettek minket. Ervint csak fényezni tudom, mert rettenetesen ügyes, és nagyon sok mindent ő maga csinált meg. Amit nem ő csinált, azt nem engedték neki.

Te nem is tudtál lovagolni a film előtt, ugye?

Előtte még lovon sem ültem, de a forgatás előtt két hónapon keresztül szinte minden nap gyakoroltam, és nagyon szerencsés voltam, mert egy rendkívül segítőkész, türelmes oktatót kaptam Hídvégi Levente kaszkadőrszakértő személyében. Három hét tréning után csináltam egy vágtát az erdőben, terepen, és talán erre vagyok a legbüszkébb az egész filmben. Nem is féltem a lovaktól még az elején sem, csak rengeteg adrenalin volt bennem.

Volt egyszer, hogy kint voltunk a lovardában, tűzött a nap, negyven fok is lehetett, és a karám mellett volt néhány fa, nagyon szép, zöld fák, és pont alattuk mentem el a Csengével, akin lovagoltam, de semmi szél se szellő nem volt, amikor hirtelen leszakad egy nagy ág, és a ló nagyon megijedt, de nem estem le róla. Mondta is az oktatóm, hogy most már bármi történik, a lovon maradok. Már a második napon lovon kellett forgatnom, in medias res, de nem volt vele problémám.

Melyik volt a legnehezebb rész számodra?

Bizonyos szempontból a tűzeset a film végén. Ott színészileg is minden nehezebb volt, és rengeteg zavaró körülmény volt, a lovak, az egész tűz, a díszlet, azt három vagy négy napig forgattuk. Összmunka szempontból mindenképpen ez.    

Nagyon erős rész az, amikor először mutatnak téged azzal a kitalált lábnyújtó szerkezettel, amit a karakter a törött bokájára használ. Mennyire volt ez része a karakternek?

Én ezt kifejezetten szerettem benne. Van ez csaj, aki szép, karakán, határozott lány, mégis van ez a stichtje, ami folyamatos frusztráltságot okoz számára, és gazdagítja ezt a karaktert, hogy volt egy balesete, aminek a következményét, mint egy keresztet visz a hátán. Ez a filmben nincs annyira kibontva és nem is gondolom, hogy kéne, az egy másik film lenne, ha erről lenne szó, de tök szuper, hogy megvan ez a hibája, és a szerelme folyton évődik is vele, hogy felkérheti-e egy táncra, és ezzel mindig nagyon betalál és mélyre megy.

Én nagyon szeretem ezt a találmányt, és jelmezben is mindig magasított cipőket kaptam. Nem kellett eljátszanom, hogy sántítok – nem mintha a színészi képességeimben ne bíztak volna, hanem ez így lett kitalálva, és én is nagyon szerettem, hogy van egy ilyen kvázi középkori kínzóeszköz, aminek mégis van valamiféle szexuális kisugárzása. Ez a steampunk vonal egyébként tudatosan vállalt, amit Gáborék is gyakran hangoztattak. Abban a korban például nem volt a nőknek nadrágja, én pedig gyakran hordom, vagy bizonyos anyagokból nem készítettek ruhákat, mi pedig sokszor használjuk őket a filmben.

Nyilván ekkora kaliberű alkotásnál, mint a Kincsem, sokan megijedhetnek, hogy ez egy poros, ósdi történet lesz, és ahhoz, hogy minél több emberhez eljusson, hogy azt a célt szolgálja, hogy egy igényes, ízléses közönségfilm szülessen, felhasználnak ilyen elemeket, hogy egy kicsit hajazzon a mára, hogy egy-két mozzanat tetten érhetően összekacsintóan mai legyen.

Fotó: Kaszás Tamás

Werkfotó: Szabó Adrienn