Ahogy azt Mr. Mackey-től megtudtuk a South Parkban, a „drog az rossz”, de pszichedelikus tripet átélhetünk józanul is, például olyan filmekkel, amelyek segítenek eltorzítani a valóságérzékelésünket sajátos képi megoldásokkal, zenével, zörejekkel, narrációval vagy vágással. 

Andalúziai kutya (1929)

Bunuel filmtörténeti klasszikusát ugyan még nem szokás ehhez az irányzathoz sorolni, de álomszerű képeivel, mozaikos „történetével” sok későbbi pszichedelikus filmet inspirált. A mexikói rendező a szürrealista festészet úttörőjével, Salvador Dalíval közösen találta ki a koncepciót. A saját álmaikból merítettek és

az volt a céljuk, a hogy a forgatókönyvbe egyetlen olyan ötletet vagy képet se vegyenek be, melyet racionális, pszichológiai vagy kulturális alapon meg lehet magyarázni.

A 16 perces filmet a rendező saját költségén, két hét alatt forgatták le, úgy, hogy a színészeknek fogalmuk sem volt arról, pontosan mit is játszanak.

Láthatunk többet közt egy férfit (Buñuel), aki egy borotvával egy nőnek felvágja a bal szemét. Majd egy férfinek hangyák másznak ki a tenyeréből, egy másik pedig két zongorát húz maga után, melyeken külön-külön egy döglött szamár látható, előttük pedig két pap halad (az egyiket Dalí játssza).

Piros cipellők (1948)

A miskolci születésű Pressburger Imre Michael Powell-lel közösen készítette el a balettfilmek klasszikusát, amely nélkül többek közt az Aronofsky-féle Fekete hattyú sem készülhetett volna el. A történet szerint Victoria, a fiatal balett-táncos és a zeneszerző Julian közösen dolgoznak A piros cipők című Andersen-darab adaptációján, és közben egymásba szeretnek. A rendező, aki nem tűri a társulaton belüli románcokat, tudomást szerez a viszonyról, és döntés elé állítja Vickyt: vagy a karriert választja vagy a szerelmet.

Pressburger és Powell szubjektív beállításokkal mutatja be a lány hallucinációit, de a rikítóan színes festett hátterek és a grandiózus táncjelenetek is hozzájárulnak ahhoz, hogy beszippantsa a nézőt is a balett mágikus világa.

A játéknak vége (1967)

John Boorman filmje a felszínen klasszikus bosszúthriller. Walkert (Lee Marvin) lelövi a "barátja", Mal (John Vernon), aki nemcsak a lopott pénzt, de Walker feleségét, Lynne-t (Sharon Acker) is magával viszi. Walker túléli a támadást, és csak egy célja marad, a bosszú, s ennek érdekében hajlandó bárkit felhasználni, beleértve Lynne húgát is (Angie Dickinson).

Boorman a nyílegyenes sztorit az atmoszférikus zene, a tempóváltások és a színdramaturgia segítségével varázsolja hipnotikus élménnyé.

Mire a film végére érünk, abban se lehetünk biztosak, hogy Lee Marvin ikonikus karaktere valós személy-e vagy szellem, és hogy az események megtörténnek-e vagy csak egy álom részei.

2001 - Űrodüsszeia

Stanley Kubrick sci-fije műfajteremtő alkotás, tökéletességig kidolgozott részletessége, elképesztően rideg, komótos tempója ugyan próbára teszi nézője türelmét, de cserébe felejthetetlen élményt biztosít. Amellett, hogy a szó legszorosabb értelmében tudományos és fantasztikus film, egy átfogó és meglehetősen zord sugallatú mű az emberiségről, hogy hová jutott eddig és merre tart(hat). Számtalan kérdést vet fel, és kevés választ nyújt, emiatt (is) éles vitákat generál és temérdek értelmezési lehetőséget kínál a mai napig.

A 2001 azonban nemcsak intellektuális, hanem zsigeri szinten is hat, köszönhetően Ligeti György avantgárd zenéjének, a hipnotikus űrfelvételeknek és az ötperces „csillagkapu”-jelenetnek, amelyben „réspásztázós” technikával készített fotók ezreit vágták egymás után. Mainstream filmben korábban soha nem láthattunk ilyen radikális kísérletifilmes-betétet.

Szelíd motorosok (1969)

Dennis Hopper és Peter Fonda az amerikai ellenkultúra egyik első meghatározó filmjét készítették el, amelyet bemutatója óta kultikus tisztelet övez. A rendező Hopper és az író, producer Fonda maguk játsszák a két hippi motorost, akik egy jól sikerült drogüzlet után motorra szállnak és különösebb cél nélkül elindulnak Los Angelesből New Orleans felé. A két "vadnak született" hippit sehol sem fogadják kitörő örömmel, egy kisvárosban börtönbe is kerülnek. Itt megismerkednek a helyi társaságból úgyszintén kilógó alkoholista ügyvéddel. Kiszabadulásuk után George (Jack Nicholson) is velük tart.

A Szelíd motorosok különleges abból a szempontból is, hogy realisztikusan mutatja be a drogfogyasztást: a két főszereplő valóban betépve improvizálta a drogos jeleneteiket. A temetőjelenet pszichedelikus montázsában Hopper halszemoptikával, ugróvágásokkal, lázálomszerű dialógokkal és eltorzított képekkel adja vissza az LSD-trip nyugtalanító élményét.

Ördögök (1971)

Ken Russell Aldous Huxley regényéből és John Whiting színdarabjából

olyan felkavaró botrányfilmet készített, hogy a cenzorok nem győzték csattogtatni az ollóikat.

A történet Franciaországban játszódik, az 1630-as évek elején. Az Orsolya-rendi apácazárda lakói bolondulnak az ambiciózus és jóképű jezsuita atyáért, Urbain Grandier-ért (Oliver Reed). Amikor a férfi visszautasítja a főnöknő közeledését, Johanna boszorkánysággal vádolja meg a papot. Az ördögűzéssel Barre atyát bízzák meg.

Russell a szexuális elnyomással súlyosbított vallási fanatizmus hatásait explicit eszközökkel mutatja be. A kivágott (de a rendezői változatba később visszakerült) jelenetek közt láthatunk egy pszichedelikus orgiát, amelyen a meztelen apácák „megerőszakolnak” egy Jézus-szobrot vagy ahogy Jeanne nővér egy emberi csonttal maszturbál (Vanessa Redgrave).

A szent hegy (1973)

Alejandro Jodorowsky szürreális klasszikusában, amelyet teljes egészében John Lennon és Yoko Ono finanszírozott, egy krisztusi külsejű utcai tolvaj találkozik egy különös misztikus közösséggel, akik beavatási szertartással a tagjukká fogadják, majd elindulnak a szent hegyre, ahol buddhista papok őrzik a Tudást. Céljuk, hogy megöljék őket, és ezzel megszerezzék az örök életet.

A chilei-mexikói rendező filmje az első másodperctől az utolsóig tele van vallási, mágikus és ezoterikus szimbólumokkal, a tarotra és az alkímiára építő ikonográfiával, de közben a bizarr humor és az önirónia sem hiányzik belőle. Az újabban „pszichomágiával” is foglalkozó rendező soha nem csinált titkot belőle, hogy a filmjeit audiovizuális pszichedelikus drogoknak szánja.

Változó állapotok (1980)

Ken Russell nemcsak az Ördögökben invitálta meg a nézőit egy kőkemény tripre, a Változó állapotok is egy pszichedelikus utazás. A William Hurt által alakított Eddie Jessup egy tudóstársával együtt kutatja az emberi evolúció eredetét. Egy teória szerint az agy feltáratlan területei évmilliókra visszamenőleg megőrzik a genetikai fejlődés során végbement változások információit. Hosszú ideje nem jutnak eredményre, így

Eddie egy indián törzs szárított gombájával drogozza be magát, ám a kísérlet kicsúszik az irányításuk alól. Ezt követően Eddie különös fizikai elváltozásokat észlel a testén.

Russell vibráló színekkel és gyors vágásokkal akarja a nézőt „más állapotba” hozni, hogy minél jobban el tudjon merülni a főhős tudatalatti spirituális utazásában. A mozgóképes hallucinációkat részben a 2001 – Űrodüsszeia „csillagkapu”-jelenete ihlette.

Fehérlófia (1982)

Szürrealista filmtripért nem kell a szomszédba mennünk, Jankovics Marcell animációs filmje a nemzetközi mezőnyben is megállja a helyélt. A Fehérlófia a legismertebb magyar népmesének és a Távol-Kelettől Ausztriáig elterjedt változatainak nyomán készült. A fehér kanca megellik, fia születik. Mesét mond neki egy királyi párról, annak három fiáról, feleségeikről: Aranyhajúról, Ezüsthajúról és Rézhajúról. Az asszonyok kíváncsisága miatt három alvilági sárkány elpusztítja váraikat meg a férfiakat, a királykisasszonyokat pedig földalatti birodalmába hurcolja. A mese hallatán a fehér ló fia szent esküvéssel fogadja meg, hogy elbánik a gonoszokkal.

A hun, avar és magyar mondavilágokból merítő film 80 percnyi pulzáló szimbólum- és színorgia, amely megosztotta a korabeli hazai közönséget, de ma már pszichedelikus animáció klasszikusának számít.

Félelem és reszketés Las Vegasban (1998)

Hunter S. Thompson önéletrajzi ihletésű regényéből a Monty Pythonnal és Brazillal híressé vált, fékezhetetlen agyvelejű Terry Gilliam készített lehengerlő adaptációt. A gonzóműfaj megteremtőjét, illetve Raoul Duke nevű alteregóját Johnny Depp, ügyvéd barátját Benicio del Toro alakítja. 1971-ben járunk, a sztori szerint Duke, a sportriporter, megbízást kap a nevadai sivatagban megrendezett motorverseny tudósítására. Dr. Gonzóval együtt útnak indul, ám céljuk nem a sivatag, hanem Las Vegas, a szerencsejáték városa.

A két férfi a kábítószerek és az alkohol összes létező fajtájával felszerelkezve vág neki a kalandnak, hogy megtalálja az amerikai álmot.

A politoxikomán tripet be lehetett volna mutatni elrettentő tanmeseként is a Rekviem egy álomért után szabadon, Terry Gilliam viszont inkább úgy döntött, audiovizuális eszközökkel adja át a betépettség élményét a nézőnek. Azt látjuk és halljuk, amit a drogokat ipari mennyiségben fogyasztó szereplők látnak és hallanak: eltorzult terek, életre kelt szőnyegek, abszurd beszélgetések és kijózanító ébredések. Van, amikor mindez nagyon vicces, sokszor pedig pont olyan nyomasztó mint egy rossz LSD-trip.

Via: Tastes of Cinema