Az 1970-ben Londonban, ír szülők gyermekeként született Martin McDonagh-et szokás a kortárs dráma fenegyerekének és a drámaírás Quentin Tarantinójának is nevezni – és mindkét hasonlat megállja a helyét. Az alkotó egyrészt nem fél súlyos, sőt brutális témákhoz nyúlni, kedvenc (pontosabban egyetlen) műfaja a legsötétebb fekete komédia, nem átall politikailag inkorrekt szövegeket adni hősei szájába, és saját maga sem retten meg a botrányos megnyilatkozásoktól:

Másrészt Tarantinóhoz hasonlóan autodidakta módon lett belőle művész, és szintén az erőszak és a durvaság, a másik oldalról pedig a humor segítségével hoz létre valami új, csak rá jellemző minőséget – csak míg QT-nál mindez műfaj- és stílusbravúrban csúcsosodik ki, addig McDonagh-nél mindig valami mélyen emberi húzódik meg a kegyetlen történetek mélyén. Nyomorult hőseire ott leselkedik a sors, és amikor lecsap, teljesen váratlanul támad fel a humánum az addig félhülye és/vagy érzéketlen figurákban, igazi katarzist hozva a végső fordulattal.

S ahogy Tarantinónál, úgy az ír-angol szerzőnél sem hiányoznak a zseniális párbeszédek – bár az ő írói stílusát QT frappánsan nyakatekert, hosszú mondatai helyett inkább David Mamet „gyorstüzelő”, rövid és ütős soraihoz szokták hasonlítani. A szerző első darabját 1996-ban mutatták be – ez volt a Leenane szépe, amit a legenda szerint mindössze nyolc nap alatt írt meg, és amit villámgyorsan felfedezett magának a magyar színházi világ is: már 1997-ben bemutatták a Vígszínházban. Ahogy két kivételtől eltekintve ezt követően is eljutott hozzánk minden műve (volt olyan év, hogy öt darabjának hat változata futott a magyar színházak repertoárján). Amikor tehát újra kinyitnak a színházak, érdemes lesz figyelni a műsort, mert minden bizonnyal előveszik McDonagh darabjait is – addig pedig nosztalgiaképp íme egy szubjektív lista a legjobban sikerültekből!

4. Vaknyugat

McDonagh negyedik, 1997-es darabja a debütáló Leenane szépével megkezdett Connemara- vagy Leenane-trilógia harmadik része, amelyben egy isten háta mögötti nyugat-írországi faluban (de írhatunk nyugodtan akár Taplófalvát is) torzsalkodik folyamatosan egymással két fivér, közvetlenül apjuk halála után. Colemant és Valene-t a helyi pap, a súlyos alkoholista Welsh atya próbálja meg kibékíteni egymással,

próbálkozásai azonban látványos és tragikus kudarcba fulladnak.

A fent említett humánum tehát – ami az alkotó filmjeiben, elsősorban az Erőszakikban és a Három óriásplakát Ebbing határában címűben nagyon erősen jelen van – itt csak elvesztegetett lehetőségként jelenik meg. Van egy pont ugyan (a gyónás jelenete), amikor a két testvér sorsa még alakulhatna úgy, hogy a sok egymás ellen elkövetett kegyetlenség, ocsmányság és gusztustalanság ellenére békejobbot nyújtanak a másiknak – de ők a bennük élő ember helyett inkább a bennük élő állathoz fordulnak. A katarzis így elmarad, csak a megrázó és ambivalens élmény érkezik, hiszen amin addig tele pofával röhögtünk, az valójában a legrettenetesebb tragédia.

3. Leenane szépe

A trilógianyitó 1996-os Leenane szépe is azt ábrázolja – egy mérgező anya-lánya kapcsolat bemutatásán keresztül –, hogy csak az ellenséget keressük és találjuk meg még legközelebbi hozzátartozóinkban is. Maureen, a negyvenes „vénlány” és gonosz anyja, Mag kölcsönösen kínozzák egymást: ebből a groteszk és végeláthatatlan spirálból azonban Maurennak lehetősége nyílik kitörni, amikor újra felbukkan az életében egy rég látott ismerőse. Mag viszont elvetemült mesterkedéseivel megpróbálja megtorpedózni lánya boldogságát. A Leenane szépe talán még a Vaknyugatnál is kiábrándítóbb és elkeserítőbb látlelet arról, milyen szörnyeteggé válhat az ember (és milyen szörnyeteggé tehet másokat), ha egyetlen hobbija a hozzá legközelebb álló piszkálása. És mivel McDonagh-ről van szó, sajnálatos módon ezt a súlyos sorstragédiát is végig kell, hogy röhögjük – egészen az utolsó, dermesztő jelenetig.

2. A kripli

McDonagh második, a Leenane szépéhez hasonlóan 1996-ban írt darabja egy másik, az (utóbb csonkán maradt) Aran-szigetek trilógia nyitánya. A szerző itt mutatta meg először, hogy

az általa ábrázolt mocsokságok gyönyörűek is lehetnek.

Az alkotó mintha csak A kripliben jött volna rá, hogy az ember nemcsak gusztustalan, kegyetlen és ocsmány tud lenni, hanem könyörületes és jóságos is, és hogy sokkal erősebb a hatás, amikor mindezeket az ellentétes minőségeket egyetlen személyen belül jeleníti meg. McDonagh így az inishmaani kacska kezű és kacska lábú árva nagykamasz, Csámpás Billy, a róla gondoskodó nénikék és a hozzá láthatatlan szállal kötődő egyéb helyi lakosok földhözragadt, kisszerű történetében magát az embert mutatja be. A nyomorult testű és nyomorult sorsú főhős életében pedig felcsillan a boldogság reménye, de mivel McDonagh esetében soha nem egynemű az érzés, amivel búcsúzunk a darabjaitól, itt is azt mutatja meg, ahogy Billy egyszerre találja meg és veszíti el élete jobbra fordulásának lehetőségét.

1. A párnaember

Az írországi Galway megyében töltött nyári vakációk helyszínének ihletésére íródott trilógiák után McDonagh 2003-ban megalkotta eddigi legkomplexebb drámáját, ami a Grimm-mesék kegyetlenségeinek világát vegyíti az 1984 nyomvonalán haladó disztópiákkal. Az egy meg nem nevezett totalitárius diktatúra egyetlen kihallgatószobájába zárt rettenet egy író, Katurian és szellemileg visszamaradott öccse, Michal Canossa-járását mutatja be, amit két kihallgatótiszt vezényel le, „jó zsaru, rossz zsaru” módjára.

A párnaember brutálisan szélsőséges példázat arról, milyen különféle módokon képes eltorzítani a szülői szeretetlenség a gyerekek életét, milyen kényszerpályákra helyeznek embereket a gyerekkori traumák és hogy – megint csak – mi minden szélsőség lakozik egyetlen emberen belül, illetve milyen az, amikor ez az ember a körülmények dacára mégis felülemelkedik önmagán.

Felhasznált irodalom: IMDb, Wikipedia, Wikipédia, filmkultura.hu, hvg.hu/kultura, New York Times, Színházi Adatbázis.