Jurassic Park (1993)

Habár Steven Spielberg dinoszauruszos filmje már nem a CGI előtti időkben készült, azért mondhatjuk, hogy annak a hőskorában – és az alkotók példás visszafogottságról tettek bizonyságot, ami a speciális effektek és a „praktikus” trükkök arányát illeti. Ennek köszönhetően a végeredmény olyan kiváló lett, hogy szakmai berkekben állítólag létezik a „Jurassic Park előtti” és a „Jurassic Park utáni” éra felosztás. 1993 óta rengeteg hasonló film készült, amelyek közül a legtöbb szinte száz százalékban a CGI-re támaszkodott – és elmondhatjuk, hogy egyik sem néz ki olyan jól, mint Spielberg alkotása, amelyben az alkotók egyszer sem hibáztak.

A vizuális effektek és a „kézzel fogható” trükkök vegyítése olyan elképesztő eredménnyel járt, hogy

a mai napig leesik az állunk a Jurassic Park egy-egy jelenetét visszanézve.

A filmhez sokat hozzáadtak a Stan Winston trükkmester által készített animatronics (kábelek és beépített motor segítségével mozgatott) bábuk (főleg a hatalmas T-Rex lenyűgöző), de ugyanilyen jól működnek a velociraptor-jelmezben rohangáló kaszkadőrök, ahogy az a megoldás is meghálálta magát, hogy az alkotók alaposan tanulmányozták a dinoszauruszok mozgásának kialakításához az olyan nagy testű állatokét, mint a zsiráfok vagy az elefántok.

A nyolcadik utas: a Halál (1979)

Két évvel a paradigmaváltó Star Wars IV. – Egy új remény után és három évvel az első Alien-filmhez hasonlóan Ridley Scott által rendezett Szárnyas fejvadász előtt a direktor elképesztő érzékkel alakította át a sci-fi világát átélhető valósággá. A Nostromo kereskedelmi űrhajó legénysége sorai közt pusztító idegen entitást bemutató film nemcsak forgatókönyve és csúcsteljesítményt nyújtó színészei miatt zseniális, hanem vizuális effektjeinek köszönhetően is.

A szörnyeken kívül ő tervezte meg az űrhajó egyes elemeit és a bolygók látványvilágát is. A saját maga által „biomechanikus” vizuális világnak nevezett látvány pedig hihetetlen módon passzol Scott látomásához: a 2001 – Űrodüsszeia űrhajóját idéző, annál mégis sötétebb, gazdaságosabb, leginkább egy klausztrofób csillagközi tengeralattjáróra emlékeztető Nostromo egyszerűen tökéletes helyszíne lett ennek az űrben játszódó kísértetházas horrornak.

Az ördögűző (1973)

Hogyan győződ meg a közönséged arról, hogy egy kislány testében az ördög lakozik? Hogyan hiteted el velük, hogy a Jó és a Gonosz örök harcára ezúttal egy random hálószobában kerül sor?

És hogyan csinálod meg mindezt úgy, hogy nem áll a rendelkezésedre számítógépes trükkök garmadája?

Az ördögűző esetében a praktikus effektek, a smink és maszk kreatív használata, a vágás csodája és az igen meggyőző színészi játék a válasz. William Friedkin rendező kezében mindez (megspékelve a Pazuzu nevű démont mutató szubliminális képekkel, nem kevés hátborzongató hanghatással, némi infernális hányással és nyaktörő kaszkadőrmutatványokkal) olyan hihetően keltette életre William Peter Blatty regényét, hogy a nézőt még évekkel később is kirázza a hideg, ha csak eszébe jut Regan elzöldült, sebhelyes arca és sárgán villogó démoni szemei. Pedig a Friedkin és csapata által alkalmazott trükkök nagy része igazán egyszerű volt, de talán még sosem használta senki ilyen lényegre törően és egy irányba mutatóan őket. És talán nem is kéne többé senki másnak...

King Kong (1933)

Godzillához, Drakulához, Pán Péterhez és Robin Hoodhoz hasonlóan listánk legrégebbi szereplőjének szörnyét is számtalanszor jelenítették már meg a filmtörténelem során – mégsem érhet semmi az 1933-as fekete-fehér verzió nyomába. Itt ábrázolták először, ahogy King Kong T-Rexekkel küzd, kisrepülőkkel hadakozik az Empire State Building tetején, a tenyerében szorongatva Ann Darrow-t. A stop motion technikának, a miniatűr modelleknek és maketteknek, illetve a jelenetben alkalmazott háttérfestésnek köszönhetően

a képsor azóta is a filmtörténelem legikonikusabb pillanatai közé tartozik.

A látványért felelős Willis O'Brien csapata aprólékos munkával olyan élethűvé varázsolta a Koponya-szigetet, mintha létező helyszín lenne, a többféle báb, jelmezbe öltözött színész és óriási méretű mechanikus kezek és fejek, illetve a háttérvetítés dinamikus használatával pedig tettek érte, hogy a filmbeli szörny csakugyan életre keljen a néző szeme előtt. Legendák sora szól arról, milyen embertelen munkát követelt mindez az effektes csapattól (mivel a jelenetek folyamatosságának biztosítása miatt nem szakíthatták meg a munkát, többen kiszáradtak, és a szemüket is megviselte a dolog), de a végeredmény olyan varázslatosan olvasztja egybe a fantáziát és a valóságot, hogy azt kell mondanunk: megérte.

A dolog (1982)

Pályája csúcsán John Carpenter volt a horror vitathatatlan nagymestere. Ő adta a közönségnek a filmtörténelem egyik első és azóta is tagadhatatlanul a legjobb slasherjét, a Halloween után pár évvel pedig A lény – egy másik világból remake-elésével egy

olyan felejthetetlen, hidegrázós és gusztustalan szörnyfilmet prezentált,

hogy azóta is emlegetjük. Az antarktiszi kutatóbázis tagjait szép sorban őrületbe kergető, levadászó és bekebelező földönkívüli rémség ott kísért mindenki álmaiban, aki látta a filmet. Rob Bottin maszkmesternek ugyanis sikerült (tényleg pusztán praktikus, kézzel fogható trükkökkel) egy olyan hányingerkeltő lényt megalkotnia, amit talán azóta sem sikerült senkinek überelni.

A dolog 5 millió dolláros költségvetésének közel a tíz százalékát csak a szörny kialakítására fordították – de minden centje megérte.

a póklábú, időnként kutya-, időnként emberfejű és egyéb emberi torzókat tartalmazó, ragacsos és amorf szörnyeteget. Bár a köztudatban a film nem halloweeni moziként maradt meg, ha jobban belegondolunk, nincs A dolognál jobb választás, ha azt akarjuk, hogy október utolsó éjszakáján kitörjön minket a frász!

(via Looper)