Rita Moreno (West Side Story, 1962)

„Hát ezt el sem hiszem. Te jó ég! És akkor ezzel magatokra is hagylak benneteket!”

– mondta szűkszavúan, ám annál lelkesebben a Puerto Ricó-i születésű színésznő, akit a legjobb női mellékszereplő kategóriában díjaztak, és aki ezzel csak az egyike volt annak a tíz művésznek aznap este, aki díjat nyert a West Side Storyért (a filmet többek közt a legjobb film, a legjobb rendező és a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában ismerték még el). Sosem derült ki, miért fogta ilyen rövidre Moreno a mondandóját, de mi arra tippelünk, hogy valóban meglepte a győzelme, így nem is készült előzetesen köszönőbeszéddel.

Joe Pesci (Nagymenők, 1991)

A Martin Scorsese ikonikus gengszterfilmjében nyújtott mellékszerepéért díjazott színész mindössze annyit mondott, miután színpadra szólították, hogy

„ez igazi megtiszteltetés, köszönöm”.

S míg Rita Morenónál csak tippeltünk, Pesci esetében iparági pletykákból tudni lehet, hogy azért volt ilyen rövid, mert nem számított rá, hogy díjazzák. Ezek szerint nem a rögtönzés nagymestere… A színészt egyébként korábban már a Dühöngő bikáért is jelölték, három évvel ezelőtt pedig Az írrel érdemelte ki a jelölést; de az 1991-ben nyert trófea az eddigi egyetlen Oscar-díja.

Dorothy Malone (Szélbe írva, 1957)

Dorothy Malone a Szélbe írva című Douglas Sirk-melodráma mellékszerepével érdemelte ki az Oscart, de nem sokáig fürdőzhetett a dicsfényben, mivel mindössze 35 másodperc után kollégája, a díjat átadó Jack Lemmon félbeszakította, miközben jelentőségteljesen mutogatta az óráját. Mindez vélhetően nem a színész döntése volt, ráadásul még az is lehet – a mozdulat teátralitását tekintve –, hogy szándékos poénról volt szó (a trófea átadása előtt például pont Lemmon kárára sütött el egy viccet a házigazda), de elég hülyén jött ki. Amíg beszélhetett, addig egyébként Malone elhunyt fiútestvérének, producerének és az Akadémiának köszönte meg, mert úgy érezte, abban az évben nagyon szoros volt a verseny a kiváló színésznői alakítások között.

Tatum O’Neal (Papírhold, 1974)

1974-ben azzal, hogy a Papírholdban nyújtott alakításával megnyerte a legjobb női mellékszereplőnek járó díjat, az akkor mindössze tízéves Tatum O’Neal lett

az Oscar-történelem legfiatalabb díjazottja,

amely rekordját a mai napig tartja. A gyerekszínész rendezőjének, Peter Bogdanovichnak és édesapjának, Ryan O’Nealnak mondott köszönetet (aki egyébként a Papírhold főszerepét is játszotta), majd gyorsan leszaladt a színpadról – mindeközben pedig egészen imádni valóan festett a kis szmokingjában.

Patty Duke (A csodatevő, 1963)

„Köszönöm!”

– ez az egyetlen szó volt a fiatal színésznő köszönőbeszéde, amikor elnyerte a legjobb női mellékszereplőnek járó Oscart A csodatevő című filmdrámával. Nem nehéz kitalálni, miért nem beszélt hosszabban Duke, hiszen a videón is látszik, hogy szinte a zaklatottságig meg van hatva. Érdekesség egyébként, hogy abban az évben a legjobb női főszereplőnek járó díjat Anne Bancroft kapta, szintén A csodatevőért: Patty Duke egy kommunikációképtelen süketnéma lányt, Bancroft pedig odaadó és elszánt nevelőnőjét játszotta a filmben.

Alfred Hitchcock (Irving G. Thalberg-emlékdíj, 1968)

Hitchcock mondanivalójának a lényege nagyjából megegyezett Patty Duke-éval, de a befolyásos filmes azért érezhette, hogy egy „köszönöm” kevés lesz, ezért miután elindult lefelé a színpadról, még visszafordult, hogy hozzátegye: „igazán nagyon”. A rendezőt addigra már öt alkalommal jelölték Oscar-díjra a versenykategóriákban (A Manderley-ház asszonya, A mentőcsónak, az Elbűvölve, a Hátsó ablak és a Psycho rendezéséért), anélkül, hogy nyert volna, szóval

nem kizárt, hogy meg volt kicsit sértődve az Akadémiára – de ez egyáltalán nem látszott: kifejezetten kedélyesen mondta el ezt a néhány szót.

Gloria Grahame (A szörnyeteg és a szépség, 1953)

A Vincente Minnelli romantikus drámájának mellékszerepéért díjazott színésznő épp csak felrohant a színpadra, hogy átvegye a trófeát, majd gyorsan el is sietett. A nagy rohanás közben annyit azért sikerült kinyögnie, hogy

„nagyon köszönöm”,

amire a díjat átadó kollégája tett is egy vicces megjegyzést („ez épp csak megvolt”). Biztos oda kellett érnie valahova…

Dimitri Tiomkin (Délidő, 1953)

Vicces, de 1953-ban nem Gloria Grahame volt az egyetlen szűkszavú Oscar-díjas: Dimitri Tiomkin zenei rendező a Délidő című westernért két trófeát is nyert (a legjobb filmzenének és a legjobb betétdalnak járót), és ezek közül az elsőt úgy köszönte meg, hogy „köszönöm szépen, köszönöm”, a másodiknál pedig annyit mondott:

„úgy érzem magam, mintha egy gyönyörű ikerpár édesanyja lennék”

– szóval lehet, hogy rövid volt, de nagyon vicces. A film egyébként Tiomkin duplázásán kívül további két díjat nyert: a legjobb férfi főszereplőnek (Gary Cooper) és a legjobb vágónak járót (Elmo Williams és Harry Gerstad).

Louie Psihoyos (Az öböl, 2010)

A japán delfinmészárlásokról szóló megrázó 2009-es dokumentumfilm, Az öböl rendezője, Louie Psihoyos mindössze annyit tudott mondani, hogy „köszönöm” mielőtt a zenekar elhallgattatta – mivel saját kollégája, a mű producere, Fisher Stevens

már elhasználta beszédével a rendelkezésükre álló időt.

Psihoyos később kirakott a YouTube-ra egy videót, amelyben elmondta, amit el akart volna mondani a gálán a „köszönöm” mellett; és a beszéd azért is fontos, mert az alkotó nem a kötelező tiszteletköröket futja benne, hanem a film mondanivalójával kapcsolatosan oszt meg fontos dolgokat.

Billy Wilder (Legénylakás, 1961)

1961-ben a Legénylakás című romkommal Billy Wilder három díjat is hazavihetett: a legjobb filmnek, a legjobb rendezőnek és a legjobb forgatókönyvírónak járót. Wilder mindhárom esetben rövidre fogta: a forgatókönyves szobrocskát úgy vették át írótársával, I.A.L. Diamonddal, hogy ő azt mondta: „köszönöm, I.A.L. Diamond”, Diamond pedig azt, hogy „köszönöm, Billy Wilder”. A rendezői trófea átvételekor az alkotó annyit mondott:

„köszönöm nektek, ti csodálatos és kiváló ítélőképességű emberek, köszönöm”.

Amikor producerként a legjobb filmnek ítélt díjat vette át, kicsivel többet beszélt, hiszen elmondta, hogy ez az Oscar valójában az egész csapaté a technikusoktól kezdve a statisztákon át a művészekig, de legalábbis ketté kéne vágni, és elosztani a két remek főszereplő, Jack Lemmon és Shirley MacLaine között.

William Holden (A 17-es fogolytábor, 1954)

Több szűkszavú kollégájához hasonlóan az 1954-ben a legjobb férfi főszereplő díját elnyert William Holden is mindössze annyit mondott, hogy

„köszönöm”,

ám ő még egyszer elismételte ezt a jelentőségteljes mondatot. Mivel a szervezők abban az évben megjátszották azt a poént, hogy a díjat egy éppen egy philadelphiai színházban próbáló színésznő, Shirley Booth prezentálta (átadni nyilván nem ő adta át), akit először élőben kapcsoltak, majd telefonon hívtak fel, hogy elmondják neki, kinek a nevét rejtette a boríték, Holden biztos úgy gondolta, ezzel már annyi időt elvesztegettek, hogy segít spórolni egy kicsit.

Delbert Mann (Marty, 1956)

Sok beszédnek sok az alja – gondolhatta az 1955-ös Marty című romantikus dráma rendezője, Delbert Mann, aki pályája egyetlen Oscarját vehette át.

„Nagyon szépen köszönöm. Nagyra értékelem”

– mondta tömören és velősen. A lakonikus Mann egyébként Elia Kazan (Édentől keletre), Joshua Logan (Piknik), David Lean (Velence, nyár, szerelem) és John Sturges (Rossz nap Black Rocknál) elől halászta el a hőn áhított szobrocskát.

(via Independent)

Nyitókép forrása: Bettmann / Getty Images, Hulton Archive / Getty Images és Bob Grant / Fotos International / Getty Images.