Elfújta a szél (1939)

Ha tényleg van olyan film, ami nem készülhet el a Black Lives Matter korában, akkor, amikor konföderációs tábornokok szobrát döntik le, az ez, és nem nehéz megérteni, miért. A georgiai ültetvényes család dologtalan lánya (Vivien Leigh) boldogan bálozik, míg a rabszolgák kitermelik a család vagyonát – anélkül, hogy panaszkodnának -, majd amikor kitör a polgárháború, különböző pasikkal kezd kavarni, akik így vagy úgy, de mind a Dél lovagias oldalát képviselik. Aztán amikor megérkeznek az északi katonák, mindet vérszomjas vadállatként ábrázolják, rablókként és erőszaktevőkként, akiktől a hősnőt pont a család hű fekete szolgálójának, Mammának kell megvédenie. Ezen az sem változtat, hogy a Mammát játszó Hattie McDaniel Oscart kapott legjobb női mellékszereplőként.

Álom luxuskivitelben (1961)

Bár azon is lehetne háborogni, hogy Audrey Hepburn karaktere, Holly Golightly amolyan sugarbabyként járja New York utcáit gazdag udvarlókat keresve, a film már bemutatása után is azért került a támadások kereszttüzébe, mert a veterán karakterszínész, Mickey Rooney egy japán karaktert alakít benne, bizonyos I.Y. Yunioshit, a főhősnő háziurát. Az egy dolog, hogy egy fehér színész játszik egy ázsiai szereplőt, de Yunioshiből igazi karikatúrát csináltak, pont olyat, ahogy a japánokat a II. világháború alatt ábrázolták Amerikában. Rooney előreálló fogakat kapott, sárga make upot, és még a szemeit is leragasztották, hogy szó szerint ferdeszemű legyen. Évekkel később még a film rendezője, Blake Edwards is nyilvánosan bocsánatot kért, de ő csak azt szerette volna, hogy a figura vicces legyen.

Grease (1978)  

Lehet, hogy a klasszikus musical több szempontból is rosszul öregedett: John Travoltát például ma már nehezen találnánk akár utólag is elbűvölőnek, de van egy pontja a filmnek, ami nyilván nem azt az üzenetet hordozza, amit ma megfelelőnek tartanának. Mégpedig azt, hogy egy lánynak azért kell megváltoztatnia a külsejét, hogy azzal megfeleljen egy pasas nőkről alkotott ideálképének. Abban a világban, amikor azt valljuk, hogy mindenkinek saját magának kell megfelelnie, nehéz lenne azt eladni, hogy egy lány csak azért lesz szuperdögös, hogy egy hajzselétől csöpögő bájgúnárnak tetszen, még akkor is, ha Olivia Newton-Johnnak annak idején jól állt a latex és a magas sarkú cipő.

Indiana Jones és a Végzet Temploma (1984)

Azt el kell fogadnunk, hogy más bőrszínű nézők adott esetben mást látnak egy filmben. Mi azt látjuk, hogy Harrison Ford milyen menő a korbácsával, megmenti a nőt és megoldja a rejtélyt, egy kínai néző azt látja, hogy a film elején simlis gazfickóknak mutatják a kínaiakat, ráadásul Kate Capshaw kínainak öltözve kornyikál. Egy indiai néző pedig azt látja, hogy itt minden hindu szereplő vagy ostoba és képtelen megvédeni magát, vagy rossz ember és saját népe ellen tör, ráadásul iszonyatos dolgokat esznek. És itt jön az, amit mostanában úgy hívnak, „a nagy fehér megmentő” probléma, ahol egy idegen, fejletlen ország problémáit csakis egy talpraesett amerikai tudja megoldani. Tessék megnézni a képet, hát nem olyan, mint amikor a gazdag fehér turistákat ellepik a kéregető helyiek a harmadik világban?

Comic strip - Képtelen képregény (1997)

Kevin Smith filmjének a lényege mindössze annyi, hiába mondja el a vagány Joey Lauren Adams a macsó Ben Afflecknek, hogy ő csak a lányokat szereti, az csak nem áll le, mert úgy gondolja, hogy az ő sármjának még egy leszbikus sem tud ellenállni. Ezzel ma elég sok probléma lenne, mert ugye a „nem áll le” részt ma szexuális zaklatásnak tekintenék, a szexuális orientáció megkérdőjelezését pedig egyenesen az ördög művének. És a film szerint a leszbikus lány tényleg nem tud ellenállni a heteró kísértésnek, ami csak erősíti a fenti „bűnöket”, majd amikor Ben megtud pár dolgot partnere szabados múltjáról, a nyilvános megszégyenítést választja, ami szintén elítélendő manapság. És nem ez volt az utolsó eset, amikor Affleck leszbikusokat zaklatott: ezt tette a Gengszter románcban (2003) is Jennifer Lopezzel.

Amerikai szépség (1999) 

Ma már képtelenség úgy nézni Kevin Spacey bármely alakítását, hogy ne lássuk benne azt, ami később kiderült róla, nevezetesen azt, hogy egy szexuális ragadozóról van szó, amitől a filmnek van egy elég hátborzongató oldala is, de most tekintsünk el ettől. Nézzük inkább azt a részt, ahol Spacey karaktere, Lester egyfolytában a lánya legjobb barátnője, Angela után vágyódik, szexuális képzelgéseinek állandó elemei a piros rózsaszirmok, amit annak idején a közönség sokatmondónak és gyönyörűnek talált, de ma már másként gondolnák. A másik probléma az, ahogy Lester feleségét mutatják meg nekünk: Annette Bening a középkorú feleségek/háziasszonyok legrosszabb paródiája lett, aki azt mutatja, hogy ebben a korban a nők már képtelenek értelmes döntéseket hozni.

Miss Daisy sofőrje (1989)

Morgan Freeman és Jessica Tandy kettőse annak idején sikerre vitte a filmet, ami a legjobb film, forgatókönyv és smink díja mellett Tandynak is hozott egy Oscart egy olyan történetért, amit ma nem lehetne eladni. Merthogy arról van szó, hogy az idős és előítéletes gazdag asszony már nem vezethet, így kap egy sofőrt, aki ugyebár fekete, és aki egyenruhában viszi egyik helyről a másikra. És akivel összebarátkoznak, ami egyrészt tök jó dolog, másrészt ma már sok kérdést vet fel, ha politikailag korrekt oldalról nézzük az ügyet. Ma már az is megbicsaklik, ha a munkaadó a maga hatalmi helyzetével haverkodik a munkavállalóval, ha pedig az utóbbi színes bőrű, az újabb kérdéseket vet fel. Akkor most Freeman a „jó néger”, akit lehet szeretni, mert hasznosnak bizonyult egy fehér ember számára, és kiérdemelte annak barátságát, mert jól viselkedett?

Ütközések (2004)

Szintén a faji kérdés és a rasszizmus problematikája lehetetlenítené ma el Paul Haggis munkáját, ami azért ironikus, mert a filmet azért ünnepelték – és azért kaphatta meg a legjobb filmnek járó Oscart is -, mert „kendőzetlenül mutatja be a faji megkülönböztetés összetettségét az amerikai társadalomban”. A 9/11 utáni Los Angelesben ugyanis mindenki gyűlöl mindenkit, fehér feketét, perzsa a kínait, a fekete a koreait, és így tovább. Ami lehet, hogy igaz, de van itt egy kis probléma. Mert ha rendszerszintű faji megkülönböztetésről beszélünk, akkor nyilvánvalóan lényegtelen, hogy egy közlekedési balesetnél mit kiabálnak egymásnak a különböző etnikumú érintettek, és kritikusai szerint azzal, hogy egyenlőséget tesz a különböző fajcsoportok között, magát a problémát söpri le az asztalról.

Fehér feketében (1986)

Na ez az, ami tényleg védhetetlen lenne ma, még akkor is, ha a készítőket állítólag tényleg csak a jó szándék vezérelte. A történet szerint a gazdag családból való Markot (C. Thomas Howell) felveszik a Harvardra, csakhogy apja bejelenti, saját magának kell előteremtenie a borsos tandíjat. Mark pedig a diákhitel helyett egy kísérleti szérum segítségével színes bőrűvé változtatja magát, és így elnyeri a fekete diákokat segítő alapítvány ösztöndíját. Az ötlet be is válik, csakhogy beleszeret egy valóban színes bőrű évfolyamtársába. A lényeg itt az lenne, hogy hősünk a sötét bőrrel megtapasztalja és elítéli a megkülönböztetést, de idáig már el sem jutnánk 2020-ban, mert az ún. blackface, vagyis fehér színész feketére maszkírozása szigorú tabunak számít.

Dirty Dancing - Piszkos tánc (1987)

A korkülönbség ma már igenis számítana, és fiatalkorunk kedvenc táncos romantikus nyaralós filmje ebből a szempontból nem állná meg a helyét. Hősnőnk, a gazdag családba született Baby csak tizenhét éves, Johnny, a jóképű tánctanár pedig legjobb esetben is a húszas évei végén jár, hát csodálkozunk, hogy a lány szülei ellenkezik a kapcsolatot?  Ráadásul pont Babynek hívják! Igaz, Jennifer Grey már 21 volt, amikor a filmet forgatták, Patrick Swayze viszont 35. Ugyanez a kritika vonatkozik Woody Allen  1979-es munkájára, a Manhattanre, ahol egy szintén 17 éves gimnazista lány egy negyvenes pasassal jön össze – ráadásul Allennek nincs túl jó sajtója mostanában.