Tudtad, hány percnyi szerepért kapta a legjobb színésznek járó Oscart Anthony Hopkins a Bárányok hallgatnakban? 15 percért, ami azért elég fura, de vannak ennél furcsább dolgok is.
Az Oscar-díj, az bizony nagy dolog. Nem olyan nagy dolog, ha mondjuk a legjobb sminkért vagy hajért adják, de hatalmas siker, ha a fő kategóriák valamelyikében sikerül megszerezni, és a legjobb, ha színészi alakításért jár. És itt ma már nem igazán számít, ha valaki a legjobb színészként vagy a legjobb mellékszereplőként jut az arany szobrocskához, pedig régen ég és föld volt a különbség. A legjobb mellékszereplő kategóriát eleve csak a 9. díjátadón vezették be 1936-ban, és egészen 1944-ig ebben a kategóriában a nyertes nem aranyszobrot kapott, hanem egy elismerő oklevelet, hogy jó lesz az is, örüljön neki. És a kategóriába nevezettek, így a nyertesek is klasszikus mellékszereplők voltak, gyakran idősebb, testes színészek szintén klasszikus, rövidke mellékszerepekben, titkárként, orvosként, vagy éppen dadaként, mint például Hattie McDaniel az Elfújta a szélben (1939), aki nem mellesleg az első afro-amerikai díjazott is volt egyben.
Aztán a stúdiók elkezdték felismerni, hogy a presztízs mellett az Oscar-díj mekkora reklámértékkel is bír, mert nem csak az adott filmet lehet jobban eladni, de az illető színészek következő munkáit is, ha a plakáton ott virít, hogy „az Oscar-díjas XY új filmje”. Az már lassan mindegy is volt, hogy az adott díjat a fő- vagy mellékszerepért kapták, és megindult a mai napig tartó nagy kavarás, amit megkönnyít a tény, hogy gyakorlatilag semmiféle szabály nem vonatkozik arra, kit és miért lehet jelölni. A díjat adó Filmakadémia csak annyit szab meg, hogy ugyanabban az évben egy kategóriában nem lehet több filmbeli alakítással jelölni, két külön kategóriában lehet – legutóbb Cate Blanchett indult „duplán” 2007-ben, az Elizabeth: Az aranykor esetében főszereplőként, az I'm Not There - Bob Dylan életei esetében pedig mellékszereplőként. Más megkötés nincs, csak annyi, hogy a színésznek vagy színésznőnek saját hangján kell szerepelnie - kivéve a daloknál -, azt pedig a stúdió dönti el, hogy színészét melyik kategóriában indítja. És itt jön a nagy sakkozás, mert az adott filmben két Oscar-esélyes alakítást is láthatunk, vagy olyan színész játszik benne, aki ugyan nem főszereplő, de jókora sansza van a díj elnyerésére.
Vegyük megint Cate Blanchettet. Ő és Rooney Mara volt a Carol (2015) című dráma főszereplője, egyenrangú szerepekben, sőt, Marának valamivel több játékidő jutott, de a stúdió nem akarta őket egymással versenyeztetni. Így lett rangidősként Blanchett a legjobb színésznő kategória, Mara pedig a legjobb női mellékszereplő várományosa, ami persze igazságtalan, de vannak ennél cifrább sztorik is. Sir Anthony Hopkinsból kevesebb, mint 15 percet kaptunk csak Hannibal Lecterként A bárányok hallgatnakban (1991), a stúdiónál viszont tudták, milyen népszerű Hopkins és mennyire jó lett az alakítás, így kockáztattak, és benyomták a legjobb színész kategóriába – és bejött a számításuk. Nicole Kidman alig 20 percet játszott az amúgy majdnem két órás Az órákban (2002), és ő is nyert, ahogy Frances McDormand a maga 26 percével a Fargoban (1996).
Mostanában viszont az a gyakoribb, ha egy főszerepet az Oscar kedvéért visszaminősítenek mellékszereppé, és ezzel elérkeztünk az idei Oscar-versenyhez a maga furcsaságaival. A kedvenc című kosztümös dráma mindhárom főhősnője díjesélyes, csak nem úgy, ahogy vártuk. Yorgos Lanthimos filmjének valódi hősnője a királynő kegyeiért versenyző két udvarhölgyet játszó Rachel Weisz és Emma Stone, a Fox Searchlight azonban úgy döntött, hogy a filmben teljesen passzív szerepet és kevesebb játékidőt kapott Olivia Colmant indítja színésznőként, hogy Weisz és Stone a megnyerhetőbbnek tartott legjobb mellékszereplőnő kategóriában indulhasson. Hasonló a történet a Zöld könyv - Útmutató az élethez esetében. Itt Viggo Mortensen lett a legjobb színész esélyes, Mahershala Ali pedig a legjobb mellékszereplő jelölt. Ezzel viszont némileg lábon lőtte magát a stúdió, hiszen a film pont arról szól, hogy a két férfi, a fehér sofőr és a fekete jazz zenész egyenlő és egyenrangú, most pedig magyarázkodhatnak, hogy miért lett a színes bőrű Ali „csak” mellékszereplő jelölt. Mert nem mindig jön be a nagy kavarás.
