Hamu és gyémánt (1958)

Az Andrzej Wajda első komoly nemzetközi sikereit meghozó dráma hőse a legnagyobb ellenálló szervezet, a honi Hadsereg egykori harcosa (a fiatalon elhunyt, legendává vált Zbigniew Cybulski), aki a felszabadulás után egy társával együtt azt a feladatot kapja, hogy likvidálják a szovjetekkel együttműködő kommunista párt helyi funkcionáriusát. Miközben a feladat végrehajtására várnak egy szállodában, Maciek viszonyt kezd egy pincérlánnyal, és komolyan kételkedni kezd küldetésében.

Wajda filmje óriási hatással volt az egész európai filmművészetre,

sajátos antihőse, látványvilága és társadalmi realizmusa sokban emlékeztet arra a fajta esztétikai stílusra, amelyet Francis Ford Coppola később több remekművében alkalmazott, így nem meglepő, hogy a Hamu és gyémánt bevallottan ihletforrást jelentett számára – és nem mellesleg a film egy másik amerikai kultuszrendező, Martin Scorsese kedvencei között is ott szerepel.

Életünk legszebb évei (1946)

Akárcsak Wajdát, William Wylert is az foglalkoztatta, miként változtatott meg egy generációt a világháború – és hogyan tudott, vagy éppen nem tudott ez a generáció a béke eljövetelével visszailleszkedni a társadalomba. A film hőse három leszerelt katona, akik számára, minden borzalma ellenére a háború jelentette az igazi kalandot, a bajtársiasságot, az önfeláldozást és a hősiességet. Most egyikük rokkantnyugdíjas veterán, a másik vezető banktisztviselő, a harmadiktól pedig éppen válik a felesége, mert egykori magas zsoldja helyett már csak egy bárpincér fizetését hozza haza, miközben maga a társadalom is megváltozik körülöttük. Coppolát is foglalkoztatta ugyanez a kérdés, ami legnyilvánvalóbban az Apokalipszis mostban (1979) érhető tetten, de A keresztapa (1972) Michael Corleonéja (Al Pacino) is a háborúból megváltozott emberként hazatérő veterán.

A bikaborjak (1953)

Akárcsak generációja legtehetségesebb tagjai, Coppola is élénken tanulmányozta a háború utáni európai filmművészetet, amelynek megkerülhetetlen alakja volt Federico Fellini , így nem csoda, hogy szerepel a listán, az viszont meglepő, hogy a legendás olasz rendező egyik kevésbé ismert, korai munkája került fel ide.

A film öt fiatal férfi életét követi nyomon egy kis tengerparti városban az 1950-es évek Olaszországában.

A főszereplők céltalanul bolyongva töltik idejüket, és minden lehetséges eszközzel igyekeznek kibújni mindenfajta felelősség alól, de a film során szembesülnek azzal a nyomasztó ténnyel, hogy hamarosan fel kell nőniük. A filmet Fellini alkotó fejlődésének fontos állomásának tekintik, amelyben számos olyan stilisztikai és történetmesélési megoldás jelenik meg, amely később a mester kézjegyévé vált.

A gonosz jól alszik (1960)

Coppola kedvenc filmjei listáján szereplő két Akira Kurosawa film közül az első egy 1960-as krimi, a sötét tónusú, csavaros A gonosz jól alszik. Coppola egyszer azt mondta a zseniális japán filmrendezőről: "Akira Kurosawát az különbözteti meg másoktól, hogy nem egy vagy két remekművet készített, hanem legalább nyolcat." Nem meglepő, hogy Kurosawa kétszer szerepel ezen a listán, és ez a kevésbé ismert darab a kettő közül. A film egy bosszúmese egy fiatal férfiról (a legendás Toshirô Mifune), aki feleségül veszi egy korrupt üzletember lányát, hogy megbosszulja, hogy apját öngyilkosságba kergették. A film leginkább tragikus és nihilista lezárásáról ismert, és egyértelműen hatással volt Coppola néhány pesszimistább filmjére. A rendező A keresztapa (1972) esküvői jelentét nagyrészt innen kölcsönözte, Kurosawa filmjének első 30 percét pedig a „valaha készült legtökéletesebb kezdésnek” nevezte.

A testőr (1961)

Akira Kurosawa filmjei számos amerikai filmesre hatottak a legkülönbözőbb módokon - ami azért ironikus, mert Kurosawa sokszor a nyugati kultúrából merített, legyen szó Shakespeare-ről vagy westernekről - így nem meglepő, hogy két filmjét is Coppola kedvencei között láthatjuk. A kettő közül messze a legismertebb A testőr, vagy ahogy eredeti nevén emlegetik, a Yojimbo - természetesen ebből készült aztán az egyik legismertebb spagettiwestern, az Egy maréknyi dollárért (1964) is. A késő Edo-korszakban játszódó szamurájfilm, amelyben egy névtelen fegyverforgató (megint csak Mifune, Kurosawa kabalaszínésze) érkezik egy, két különböző klán által uralta városba,

egyfajta kísérlet volt a nyers erőszak újfajta bemutatására és stilizálására,

amit nyilvánvalóan Coppola is átvett és továbbfejlesztett, bár általában nem érdekelték túlságosan az akciófilmek. Hatással volt rá Kurosawa képkompozíciós érzéke is, valamint az aprólékos figyelem, amit a vágás folyamatára szánt.

Ének az esőben (1952)

Figyelembe véve Francis Ford Coppola musicalek iránti rajongását  - ami filmjei közül a Szívbélin (1982) és a Tetron (2009) érhető tetten leginkább -, nem meglepő, hogy egy olyan klasszikus hollywoodi musicalt találunk ezen a listán, mint az Ének az elsőben. Gene Kelly és Stanley Donen musical formájában elmesélt romantikus vígjátéka – Kelly nem csak főszereplő, de rendező, tánckoreográfus és testdublőr is volt - három színészről szól, akik a némafilmről a "hangosfilmekre" való átmenet nehézségeivel küzdenek meg, és az egyik legkedveltebb és legelismertebb hollywoodi film az 50-es évekből.  Coppola mindössze 13 éves volt, amikor szülei elvitték megnézni a filmet, és meghatározó élmény maradt számára, azóta is rengetegszer újranézte.

A komédia királya 1982)

Martin Scorsese kevésbé ismert filmje egy stand-up humoristáról szól, aki önmagában is komikus figura, mégsem tudunk jóízűen nevetni rajta, mert ijesztő az a megszállottság, ahogy az amerikai álmot, a hírnevet és a pénzt kergeti. Célja, hogy egy fellépés erejéig bekerüljön az ország legnézettebb talkshow-jába, és ezért mindenre képes. Scorsese korát meghaladóan mutatta be a celebkultúra kialakulását, és azt a fajta mániákus kétségbeesést, amely egyeseket képes hatalmába keríteni, hogy megszerezzék azt a bizonyos 15 percnyi hírnevet. Coppolát elborzasztja ez a jelenség, részben ez is az oka annak, hogy évtizedek óta nem készített klasszikus hollywoodi filmet. A film cselekményének hasonlósága a 2019-es Jokerrel nem a véletlen műve, ahogy az sem, hogy a humoristát alakító Robert De Niro Todd Phillips drámájában a showmester szerepét játssza.

Dühöngő bika (1980)

A listán szereplő második Scorsese munka, a Dühöngő bika egy sportéletrajzi film, amely a középsúlyú bokszbajnok, Jake LaMotta életét dolgozza fel. A filmrendező egyik legelismertebb alkotása egy zseniális karaktertanulmány, amely tökéletesen kidolgozott fekete-fehér fényképezést és finoman kísérletező vágástechnikát használ a bokszoló (Robert De Niro, aki az alakításért Oscar-díjat kapott) életének lefelé tartó spiráljának ábrázolására. A családdal szembeni kötelesség és az önpusztító életmód közötti feszültség az a téma, amely Coppola filmográfiájának nagy részében szintén markánsan megjelenik, nem véletlen a helyezés a listán.

Legénylakás (1960)

A szürke kis irodakukac, "Buddy" Baxter (Jack Lemmon) egyszerűen képtelen nemet mondani, amikor főnökei nógatják: engedje át legénylakását holmi alkalmi légyottokhoz. Mivel fél, hogy végképp elvágja magát a munkahelyén, jobb meggyőződése ellenére ismét és ismét enged - mígnem egy este ott találja a lakásán felettese elhagyott szeretőjét (Shirley MacLaine), aki bánatában kis híján öngyilkos lett – és akibe titkon Baxter maga is szerelmes. Most két legyet üthet egy csapásra: megmenti imádottja életét, s életében első ízben a szavát is felemeli mind a lány, mind a maga érdekében. Szerethető karakterei, szellemes párbeszédei és tökéletes narratív szerkezete miatt Billy Wilder filmjét minden idők egyik legnagyobb hatású amerikai vígjátékaként tartják számon – ezek szerint Coppolára is hatott.

Virradat (1927)

Francis Ford Coppola 10 kedvenc filmje közül messze a legrégebbi film. F. W. Murnau 1927-es romantikus drámájában a német expresszionista művészet és a klasszikus hollywoodi romantika meglepő kombinációja, valamint a film figyelemreméltó hangnemváltása volt az, ami miatt a film annyira népszerűvé vált a maga idejében. Nem nehéz belátni, hogy Francis Ford Coppola mit talál olyan inspirálónak ebben a vidéki tisztaságot a városi romlottsággal szembeállító, 3 Oscar-díjat elnyerő, talán méltatlan módon elfelejtett erkölcsi példamesében, amelyet sokan a némafilm korszakának legjobbjaként tartanak számon.