Hőseink egy üzenetre mindent otthagynak, hogy 17 év után újra találkozhassanak, ami baromira romantikusan hangzik, de a jelek szerint még csak nem is tombol a szerelem. Akkor mi történik itt?
Amikor az ember váltogatja a csatornákat a tévén, óhatatlanul bejön a Jóbarátok valamelyik epizódja, mert az mindig megy, ha ledobják az atombombát, akkor is, és utána is. Ez történt a minap is, és abban az epizódban pont Phoebe elmeséli Rachelnek, hogy paktumot kötött, ha 40 éves korára nem lesz senkije, akkor ő és Joey összejönnek – amennyiben Joey-nak sem lesz senkije, és, hogy milyen jó, ha az embernek van egy ilyen terve. És mit tesz isten, rögtön utána néztem meg az HBO új sorozata, a Futás most kijött első részét, ami pont ugyanerről szól. Azzal a különbséggel, hogy ez a terv akkor is életbe lép, ha az érintetteknek van valakijük.
Az érintettek egyike Ruby (Merritt Wever), a negyvenes, kissé szürke, kissé depressziós, kissé elhanyagolt nő, akit épp egy nagyáruház parkolójában ismerünk meg, és itt, kocsijában ülve kapja meg az üzenetet egy bizonyos Billytől: Futás. Gyanítom, egy ideje már ott ült abban a kocsiban, céltalanul, maga elé meredve, de most életre kel, és remegő ujjakkal ő is azt írja, „Futás”, majd nekivág az útnak. Jegyet vesz az első repülőgépre New Yorkba, majd irány a Grand Central Station, ott jegyet vesz a délután 5 óra után induló első vonatra, ami történetesen Chicagóba tart, a vonaton pedig ott van Billy (Domhnall Gleeson), aki valószínűleg hasonló úton ért ide, és egymás nyakába ugranak. Ja, nem!
Nem ugranak egymás nyakába, nem tántorognak be az első mellékhelyiségbe, hogy vadul szeretkezzenek, de nem ám. Gyanakodva méregetik és kóstolgatják egymást, hiszen a főiskola óta, 17 éve nem találkoztak, és nem tudják, a másik miért döntött úgy, ahogy döntött, miért van itt és mit akar a másiktól. És ez az, amitől az HBO új sorozata, a 8 részesre tervezett Futás izgalmas lesz, mert a bizonytalanság állandó, az erőviszonyok folyton változnak, és egyre többet tudunk meg a két főhősről. Az első epizód ugyan még nem kápráztat el minket – ha két ilyen utassal utaznék, mint a fel és alá rohangáló Ruby és Billy, én frászt kapnék -, de a készítők neve egyfajta garancia. A vígjátéksorozatot ugyanis Vicky Jones írta, és producerként is ő jegyzi azt, de nála sokkal izgalmasabb állandó alkotótársa, a később színészként is felbukkanó, szintén executive producer Phoebe Waller-Bridge.
Ő és Jones hozta össze a most hasító Megszállottak viadalát, és ő állt az elképesztően sikeres Fleabag mögött is, ahol egyben főszereplő is volt. Az ő humora és sajátos fanyar női látásmódja átüt már az első részen is, pedig itt még azt hihetnénk, hogy ez egy klasszikus vígjáték, amiben az átlagnál kicsit többet beszélnek, mint mondjuk a szintén vonaton vagy vasútállomáson játszódó Mielőtt lemegy a Nap (2004), de nem véletlenül áll ott műfaji megjelölésként a thriller, merthogy hamarosan hangnemet váltunk, csak ki kell várni. És nem a kissé fancsali ábrázatú, de mindig remek Domhnall Gleeson (Érzéki örömök, Frank, Időről időre) a nagy sztár itt, hanem a Jackie nővér című sorozatért már egy Emmyt hazavivő Merritt Wever, aki úgy kezdi az első epizódot, mint egy viharvert dán színésznő egy egzisztencialista skandináv drámából, hogy aztán valami egész más legyen belőle…
Értékelés: 7/10
