A kultikus 1993-as családi filmben szereplő gyilkos bálna, Keiko csak a rajongók nyomására, 1998-ban szabadult ki a delfináriumából, és a 2003-as haláláig nem a fajtársaival barátkozott, hanem norvég halászokkal.
Ma már mindenki tudja, hogy az orkák, azaz a kardszárnyú delfinek bár csúcsragadozók, nem támadják meg az embert, ráadásul a Föld legokosabb állatai közé tartoznak: kommunikálnak egymással, intelligenciájuk a majmokéhoz hasonló. Évtizedekkel korábban azonban nem véletlenül emlegették őket „gyilkos bálna” néven. Az 1977-ben bemutatott Orca még a Spielberg-féle A cápa pofátlan koppintása volt, ahol a gyilkos bálnát egy veszedelmes, modern Moby Dickként ábrázolták. 1993-tól azonban a kardszárnyú delfinek már sokkal barátságosabb állatokként kezdtek élni a köztudatban, köszönhetően a Szabadítsátok ki Willyt! című családi filmnek – ami azonban inkább hazugságokon, mintsem igaz történeten alapult.
Ebben a filmben egy Jesse nevű kisfiú (Jason James Richter) egy oregoni delfináriumban kap munkát, ahol összebarátkozik a Willy nevű kardszárnyú delfinnel, a park sztárjával. Amikor a delfinárium tulajdonosa (Michael Ironside) a biztosítás miatt meg akarja ölni Willyt, Jesse elhatározza, hogy kiszabadítja. Még a spoileres moziplakát is azt a dramaturgiai tetőpontot ábrázolja, amikor Willy kitör az akváriumából és eléri az óceánt – sajnos azonban Keiko, a Willyt alakító kardszárnyú delfin a filmbéli alteregójával ellentétben nem kapott ilyen boldog befejezést. Keiko szomorú történetéről film is készült Keiko: The Untold Story of the Star of Free Willy címmel (idehaza Szabadítsátok ki Willyt! - az igaz történetként is ismert).
A Szabadítsátok ki Willyt! nyitójelenete a kardszárnyú delfin befogását mutatja be: Willyt halászhajók veszik körül, és hálókkal kapják el. Ez valószínűleg közel áll ahhoz a valódi eseménysorhoz, ami magával Keikóval is történt 1979-ben, amikor az izlandi vizeken elfogták, majd egy helyi delfináriumból az Ontario állambeli Marinelandon át a mexikóvárosi Reino Aventuráig vitték – utóbbi helyen forgatott vele a Szabadítsátok ki Willyt! stábja. A film kirobbanó sikere viszont ráirányította a figyelmet Keiko rossz életkörülményeire (elsősorban azzal, hogy számos sérülése látszott a mozikban is), ezért
a rajongók adománygyűjtő kampányt indítottak azért, hogy Keikót is ugyanúgy szabadítsák ki a fogságból, mint a filmben Willyt.
A kampányba olyan nagyágyúk is beszálltak, mint a Humane Society, a milliárdos aktivista Craig McCaw, a Szabadítsátok ki Willyt!-rajongó iskolások adományait kezelő alap és a filmet forgalmazó Warner Bros. stúdió. A nagy össztársadalmi nyomás hatására Keiko 1998-ban „kiszabadult”: visszavitték Izland partjaihoz, ahol eredetileg élt. Ezzel csak annyi volt a probléma, hogy mivel nagyon fiatalon fogták be, soha nem élt vadállatként a természetben, így nem is engedték eleinte szabadon, hanem egy vízi ketrecben tartották megfigyelés alatt. Kiképzőjének, Jeff Fosternek mindent meg kellett tanítania Keikónak, a légzés visszatartásától kezdve az élelemkeresésig. Amikor azonban véglegesen visszaengedték az óceánba, Keiko nem tudott megfelelően szocializálódni a többi kardszárnyú delfin között, még úgy sem, hogy megpróbálták felkutatni az eredeti csapatát, akiktől anno elszakították...
A „Szabadítsátok ki Keikót!” projekt a becslések szerint évi 3,5 millió dollárba került, és a pénz az évek során elapadt. Eközben Keiko 2002 őszére már elúszott Izlandtól egészen Norvégia partjaihoz, és összebarátkozott az ott élő falusiakkal és halászokkal – túlságosan sokáig nevelkedett ugyanis emberek között, így nem tudott tőlük elszakadni.
Keiko végül 2003 decemberében, 27 éves korában tüdőgyulladásban halt meg, ami egy kardszárnyú delfinhez képes meglehetősen fiatal kor, lévén a gyilkos bálnák várható élettartama az emberekéhez hasonló. Bár Keiko visszaintegrálása a természetbe egyesek szerint „totális kudarc” volt, a szakértők szerint a projekt mégsem volt hiábavaló, mert a Reino Aventura delfináriumban valószínűleg hamarabb elpusztult volna.
Természetesen a kardszárnyú delfinek iránti rajongás Keiko után is tovább élt az emberekben. A 2013-as Blackfish című dokumentumfilm a SeaWorld fogságban tartott gyilkos bálnákkal való bánásmódját vette górcső alá, miután a Tilikum nevű orka megölte a gondozóját, Dawn Brancheaut. Ebben a filmben számos interjú készült a SeaWorld korábbi alkalmazottaival, és kirajzolódott számos állatokkal való visszaélés, és egyértelművé vált, hogy mivel a kardszárnyú delfinek intelligens és érzelmes állatok, az apró medencékbe való bezárásuk egészen biztosan csak árt nekik. Beszédes adat az is, hogy halálos kimenetelű orkatámadást eddig csak fogságban tartott gyilkos bálna követett el, természetes vizekben élő soha...
Bár a Blackfish zárójelenetében „Free Tilly” (azaz „Szabadítsátok ki Tillyt!”) feliratú táblákkal tiltakoztak a tüntetők, Tilikum végül egészen a 2017-es haláláig fogságban maradt. Az állatvédők apró győzelemnek csak azt könyvelhették el, hogy a SeaWorld egy elvesztett munkaügyi per miatt később magasabb szintű védelmet biztosított a delfinidomárok számára, majd fokozatosan megszüntette gyilkos bálnás showműsorait, és nem szaporította tovább a jelenleg náluk lévő állatállományt.
Jóllehet, a „Keiko-kísérlet” sokakban kétségeket ébresztett azzal kapcsolatban, hogy a fogságban tartott orkák visszaintegrálhatóak-e egyáltalán a vad vizekbe, a Miami Seaquarium év elején bejelentette: szabadon engedik a Lolita nevű gyilkos bálnájukat. Reméljük, az ő története boldogabb véget ér, mint Keikóé.
