Minden idők legnépszerűbb verekedős játékából újabb adaptáció készült, főszerepben olyan legendás karakterekkel, mint Sub-Zero, Skorpió, Sonya Blade, Kano, Liu Kang és Raiden.
Kevés játékfejlesztő mondhatja el magáról, hogy sikerült morális pánikot kirobbantania, és csak az ő terméke miatt kongresszusi meghallgatásokat tartottak, sőt egy új korhatárrendszer bevezetéséhez is hozzájárult. Az 1992-ben Mortal Kombat néven debütált, játéktermi automatákra kifejlesztett verekedős játék alkotói mindezzel elbüszkélkedhetnek, a későbbi PC- és konzolverziók pedig még továbbmentek, már ami az esztelen brutalitás mennyiségét illeti. Egyes országokban az újabb kiadások máig be vannak tiltva, és nem a Vatikánról vagy hasonló miniállamokról van szó, hanem többek közt Kínáról, Ausztráliáról, Dél-Koreáról vagy Németországról – igaz, ott „csak” reklámozni tilos a játékot.
A Mortal Kombat népszerűsége ennek ellenére, illetve éppen ezért töretlen, a 11. részénél tartó játékból eddig közel 55 millió példányt adtak el, amivel minden idők legnépszerűbb verekedős franchise-ának számít. Az elmúlt 30 évben a popkultúra minden területét meghódította, készült belőle több spin-off is, plusz képregény, regény (!), kártyajáték, animációs sorozat, színpadi show, és persze élőszereplős film is. És akkor a szintén ikonikussá vált technohimnuszról még nem is beszéltünk.
1995-ben pedig megérkezett az első élőszereplős filmadaptáció is, amelyet a rajongók nyilván óriási izgalommal vártak. Ekkor még nem készült minden második játékból filmverzió, már csak azért sem, mert a játékipar is még gyerekcipőben járt, hasonlóan a CGI-technológiához. Paul Anderson rendezése tehát mindenképpen kuriózumnak minősült, ráadásul sikerült Raiden szerepére megnyerni az akkoriban még sztárnak számító Christopher Lambertet. A film viszont a játék népszerűségéhez képest elég szerény büdzséből készült (és lehet, hogy a nagy része el is ment a színész gázsijára), ami a technikai kivitelezésen is meglátszott. A Mortal Kombat 1995-ben se tűnhetett egy mesterműnek, pláne azok számára, akik a pár évvel korábban bemutatott Jurassic Parkot vagy Terminator 2-t látva pontosan tudták, hol tart éppen a hollywoodi trükktechnika, mai szemmel nézve viszont tényleg az Ed Wood-i mélységeket súrolja a film. Nehéz eldönteni, mi a pusztítóbb, a 70-es, 80-as évek tévéfilmjeibe illő gagyi díszletek, a harcművészetből és színjátszásból egyszerre felmentett színészek, a kínos dialógok, vagy a mechanikusan mozgatott Goro-báb, aki félelmetes főellenség helyett inkább egy szánni való szörnyszülöttnek hat. A két évvel később érkező folytatás (Mortal Kombat 2. – A második menet) pedig bebizonyította, hogy mindig van lejjebb.
Nem volt tehát magasan a léc az új adaptáció alkotói számára, sőt részben előnyből is indultak. A CGI-technika előtt ma már nincs lehetetlen, és mostanában az is ritkán fordul elő, hogy egy harcművész filmben ne vérprofi koreográfia alapján verekedjenek a forgatásra hónapokat készülő színészek. Már az előzetes alapján is borítékolható volt, hogy sokkal jobban fog kinézni a 2021-es Mortal Kombat, mint Paul Anderson verziója, ami persze önmagában nem akkora teljesítmény, hiszen eltelt közben több mint 25 év. Fontosabb kérdés, hogy újabb 25 év múlva a mostani Mortal Kombat is annyira elavult lesz-e, mint az 1995-ös verzió.
Egy biztos: nem a film történetét fogjuk majd kiemelni. Az első Mortal Kombat idején sem fektettek túl sok munkaórát a forgatókönyv kidolgozásába, elhadarták gyorsan a háttérsztorit (a Külvidék képviselői már kilenc bajnokságon győztek a Földvilág harcosai felett, ha megnyerik a tizediket is, akkor a bolygónak annyi), aztán Raiden vezényletével egy titkos szigetre irányították a hősöket, ahol egyenként megküzdöttek a főgonosz rosszarcú minyonjaival. A 2021-es verzióban is ez a lényeg, de mivel 2021 van, kötelező mitológiát építeni, folytatást előkészíteni. A forgatókönyvírók (akik közt ott van A feláldozhatókon és a Wonder Woman 1984-en is dolgozó Dave Callaham) legváratlanabb és legnehezebben magyarázható húzása, hogy a főhőst nem a több tucatnyi Mortal Kombat-karakter közül választják ki, hanem bevezetnek egy újat. Cole Young egy középszerű MMA-harcos, aki azért vereti magát hülyére a ringben, hogy el tudja tartani a családját, de valójában ő a kiválasztottak egyike, amit a sárkány alakú anyajegye is bizonyít. Az élete egyik pillanatról a másikra felfordul, megjelenik a félelmetes Sub-Zero, és menekülnie kell. Egy Jax nevű férfi egy bizonyos Sonya Blade-hez irányítja, majd közösen elindulnak a Mortal Kombat helyszínére. Meglepetést legfeljebb csak az okozhat a rajongóknak, hogy a játék egyik legnépszerűbb karaktere, Johnny Cage hiányzik, az alaptársulat másik tagja, Kano pedig, kényszerből ugyan, de eleinte a jók táborát erősíti.
A mitológiaépítés létjogosultságán lehet vitatkozni, és azok, akik semmi mást nem vártak a filmtől, csak azt, hogy egy negyedórás felvezető után egymásnak essenek a szereplők, nyilván csalódni fognak. A 2021-es Mortal Kombat olyan aprólékosan vezeti fel a karaktereket, mintha nem is egy 110 perces filmet, hanem egy kettévágott, Gyűrűk ura-kaliberű eposzt alapozna meg. Ezért foglalkoznak annyit Young családi drámájával, a szereplők közti dinamikával vagy Jax átalakulásával, és ezért tart hosszabb ideig az utazás és a felkészülés, mint maga a tényleges mortal kombat.
A harcjelenetek szerencsére nem kínosak, igaz nem is túl emlékezetesek, leszámítva a 17. századi Japánban játszódó nyitójelenetet, amelyben Sub-Zero és Hanzo Hasashi, vagyis Skorpió ellentétét alapozzák meg. Érdekes módon a verekedések közben valamiért kevésbé fröcsög a vér, csak a fatalitynél (a kivégzéseknél) kell kitenni a 18-as karikát; mintha nem is ugyanaz a stáb rendezte volna ezeket a részeket. Vagy mintha külön azért forgatták volna le a brutálisabb snitteket, hogy legyen mint beletenni a korhatáros előzetesekbe, az olyan ikonikus mondatokkal együtt, mint a „Get over here!”, a „Fatality” vagy a „Kano wins!”
Apropó Kano: Josh Lawson mindenkinek beszóló, extra szemét figurája nagyon gyorsan lopja el a show-t, ami egyben azt is jelzi, hogy az írók nem tudtak hozzá hasonló karaktereket alkotni, hiába vannak olyan kiváló színészek a stábban, mint a japán Tadanobu Asano és Hiroyuki Sanada. Nincs kizárva, hogy ez a rendező rutintalanságának is köszönhető, az ausztrál Simon McQuoid ugyanis eddig kizárólag reklámokat készített, ez az első és eddig egyetlen filmje.
Az új Mortal Kombat tehát egy fura hibrid: „komoly” filmnek szeretné láttatni magát, de ahhoz képest túl felszínes, bűnös élvezetnek viszont túl szemérmes és visszafogott. Ráadásul
olyan az egész produkció, mintha nem önálló film, hanem a már beígért folytatás egészestés teasere lenne.
A feketeöves rajongóknak ezzel együtt is kötelező program, pláne, hogy most már ott tudják megnézni a filmet, ahová való: a multiplexek nagy vásznán, egy popcornmenü társaságában.
