Trachtenberg filmjéből kiderül, milyen érzés a Ragadozónak drukkolni. Kritika!
A templomba járó hívő és a mozilátogató franchise-rajongó sokban hasonlít egymásra. Túl azon, hogy mindketten a félhomályban / sötétben ülve, elcsendesülve adják át magukat az élménynek, a vallásuk szent szövegét sérthetetlennek tartják – legyen az a Biblia, a Korán vagy egy franchise-indító kultklasszikus. Ha valaki eltér a kánontól, blaszfémiát kiáltanak, a bűnösöket pedig kiátkozzák. Az immár három Predator-filmnél tartó Dan Trachtenberg is juthatott volna erre a sorsra, de a jelek szerint – eddig – megúszta a népharagot. Részben talán azért, mert mire 2022-ben kijött a Prédával, a Ragadozó-saga már túl volt pár szentségtörésen, másfelől pedig A Mandalóri alkotóinak kottáját követve szándékosan nem a franchise fősodrához próbált kapcsolódni. Az 1710-es évek Amerikájában játszódó film ráadásul úgy bővítette a mitológiát, hogy az 1987-es eredeti szellemisége nem sérült, a Disney+-ra idén felkerült animációs Predator: Gyilkosok gyilkosa pedig köbre emelte a Préda koncepcióját a keményvonalas rajongók örömére. A pozitív nézői és kritikai visszajelzések adták a kreditet Trachtenbergnek ahhoz, hogy a trilógia egyetlen, moziba is eljutó részével valóban vészesen közel kerüljön a blaszfémia vétségéhez.
Préda – erre a Predátor-filmre vártunk 1990 óta!
Idehaza a Disney+ kínálatában látható a Hulu Ragadozó-újraértelmezése, ami karakterek, sztori, látvány és zene tekintetében is simán kenterbe ver minden eddigi folytatást.
Amíg a Préda csak annyit változtatott a rasztafrizurás ragadozók imázsán, hogy primitívebb fegyverzettel mutatta be őket, a Gyilkosok gyilkosa pedig még annyit se, a Predator: Halálbolygó teljesen új fejezetet nyit a franchise történetében: nem a Földön járunk, nem humanoidok a főszereplők, és nem a ragadozó a főgonosz. A film elején egyből egy jaucsa családi drámában találjuk magunkat: a fiatal Deket kitaszítja az apja, mert túl csenevész, sőt végezni is akar vele, de sikerül elmenekülnie. Hajótörést szenved a Gennán, az univerzum legveszélyesebb bolygóján, ami kész szerencse, mert pont itt lakozik az a kaliszk nevű legyőzhetetlen lény, amelynek az elejtésével Dek bizonyítani akarja, hogy helye van neki is a csúcsragadozók között. A halálbolygó azonban számára is idegen terep, tele bizarrnál bizarrabb lényekkel, és mint kiderül, nemcsak az ő agyara fáj a planéta legnagyobb prédájára, de egy szintetikusokból álló misszióé is. Egyikőjük, Thia (Elle Fanning) a vadonban lábatlankodva megmenti Dek életét, majd ráveszi a fiatal ragadozót, hogy folytassák együtt az útjukat.
Trachtenberg előzetesen úgy harangozta be a filmet, mint unortodox haverkomédiát, ami marketingcélból elkövetett túlzás, de annyira azért nem áll messze a valóságtól. Ami biztos:
a Halálbolygó a horrorisztikus kreatúrák jelenléte ellenére horrort még nyomokban sem tartalmaz,
helyette kalandfilmes narratívát kapunk sci-fi köntösben, némi komikummal. A cím sem hazudik, Dek mellett a társfőszereplő tényleg maga a bolygó, amelyhez képest az Avatar Pandorája, a Kong-filmek Koponya-szigete vagy a Jurassic Park bármelyik verziója egy kellemesen álmos wellnesközpontnak számít. Ha csak annyi történne a filmben, hogy Deket és Thiát másfél órán át újabb és újabb, kreatívan megdizájnolt egzotikus növények és állatok próbálnák levadászni, már az is kiváló szórakozás lenne, de még mielőtt önismétlővé válna a pokolbéli road movie, belép a képbe az Alien-franchise-ból kölcsönvett Weyland-Yutani társaság is, hogy tovább bonyolítsák a mostoha sorsú jaucsa életét.
Ha eddigi életünket sikerült úgy leélni, hogy a Predator-filmek létezéséről sem tudtunk, és a Halálbolygó jelenti a belépőnket a franchise-ba, akkor nagyon kevés dolog miatt emelhetünk kifogást.
Trachtenberg tudja, hogy kell látványos, gyors és mégis követhető akciót rendezni,
remek a ritmusérzéke és a humora is, és egészen kiváló munkát végeztek azok is, akik megálmodták és létrehozták a bolygó flóráját és faunáját. A CGI egy pillanatra sem ugrik le a vászonról, a WETA és az ILM szakembereinek köszönhetően még a legagyamentebb kreatúrák is valóságosnak hatnak a film univerzumán belül, de ennél is nagyobb fegyvertény, hogy sikerült Dek arcát motion capture-technikával annyira kifejezővé tenni, hogy az alkotók szándékainak megfelelően nagyon könnyen együtt tudunk vele érezni. Ugyanígy az Elle Fanning által alakított androidhoz is könnyű kapcsolódni, és nemcsak azért, mert ő a jaucsa komikus ellenpontja, hanem mert leselejtezett, kitaszított, érző gépként hasonló utat jár be.
Így alkották meg az új, szimpatikus Predatort
A Predator: Halálbolygó főhősét hús-vér színész alakította, némi digitális segítséggel.
Ez is érdekelhet
A látványos akciójelenetek mellé megkapjuk tehát az érzelmi magot is – hol is van akkor itt a probléma? Ha nem ismerjük a franchise gyökereit, akkor sehol, ellenben
ortodox Predator-hívőként szemet szúrhat a disney-fikáció.
Az apakomplexusokkal küzdő, a falka által a „gyengesége” miatt kiközösített legkisebb fiú odüsszeiája az (ön)elfogadásért, párhuzamba hozva a szintén defektesnek minősített Thia útjával, akár egy Disney-Pixar mese sztorija is lehetne (kapunk még egy nagy szemű, cuki kisállatpajtást is), ráadásul az erőszak se traumatizáló (emberszereplők híján csak állatok és androidok hullanak el vértelenül), így bár nálunk 16-os karikát kapott a film, fiatalabbak is fogyaszthatják. Az első rész brutális kommandós akcióhorrorjához viszonyítva akár még cápaugrásról is beszélhetnénk, de ha lehet választani a között, hogy egy franchise 9. része az eredetit próbálja minél szöveghűbben replikálni – ahogy Shane Black 2018-as verziója tette, szerény sikerrel –, vagy inkább új utakat keres, vállalva a rajongói idegek felborzolását, akkor az utóbbi opcióra szavazunk. Már csak azért is, mert Trachtenberg „trilógiája” (amelyet kvadrológiának tervez), a látszat ellenére konzekvensen épül: mind a Préda, mind a Halálbolygó sajátos felnövéstörténet, főszerepben egy, a saját közössége által lenézett, de a hiányosságait kitartással és akaraterővel kompenzáló harcossal. Azt, hogy az új filmben történetesen az idegen lény a főhős, vehetjük az elfogadást és a megértést hirdető (hollywoodi) korszellem üzenetének is, mi szerint
manapság akár még egy rusnya predator is lehet ember(i).
