A hang egy 1953-as western, a The Charge at Feather River Wilhelm közlegényének halálsikolya után kapta a nevét, noha először két évvel korábban „dolgozták ki” a Raoul Walsh rendezte Distant Drums című filmben. Ahol Quincy Wyatt százados (Gary Cooper) és egysége a szeminole indiánok ellen indít büntetőexpedíciót, de hamarosan ők válnak az üldözöttekké a floridai mocsárvilágban. Egy társukat egy aligátor támadja meg és húzza a mélybe:

ekkor hangzik el ez a bizonyos sikoly, amelynek azóta digitálisan feljavított változatát hallhatjuk újra és újra.

Eredetileg a hangmérnökök munkáját megkönnyítő ún. konzervhangként használták az olyan jeleneteknél, ahol mellékszereplők mélybe zuhannak vagy másként haláloznak el. A sikoly azonban annyira jellegzetes és felismerhető, hogy ma már inkább belsős poénként, illetve a nézőknek szóló kikacsintásként használják. Az 1950-es és 1960-as évek filmjeiben is felcsendült, olyan produkciókban, mint az 1954-es Csillag születik vagy az 1968-as A zöldsapkások, de igazi menetelése akkor kezdődött, amikor Ben Burtt hangmérnök „újra felfedezte”, és betette az 1977-es Csillagok háborújába. George Lucas klasszikusában a rohamosztagosok adják ki ezt a hangot, miután Luke Skywalker lelövi őket. Azóta több mint 400 filmben hallható már a sikoly.

Az IndieWire utánajárt annak, hogy pontosan miként válhatott a Wilhelm-sikoly a filmtörténet részévé.

A Distant Drums bemutatóját megelőző években az volt a bevett gyakorlat, hogy a hangot fotografikusan rögzítették az úgynevezett optikai hangsávokra, egyfajta átlátszó filmanyagra. Ez az eljárás drága és nehézkes volt, és emiatt a hanghatásokat csak a vágási munkálatok legvégén adták hozzá a filmhez. De talán ezért is maradhatott meg a Wilhelm-sikoly.

Az optikai sávokat, mivel fényképek, időbe telt előhívni, és a sötétkamrák gyakran máshol voltak, mint a hangstúdiók, így nem lehetett azonnal visszahallgatni a rögzített anyagot. Több órát kellett várni a sávok feldolgozására, emellett drága is volt az eljárás, ha a felvett hanganyag nem tetszett, nem lehetett letörölni, és újra megpróbálni. Ma a digitális szerkesztésnél egyszerűen csak rá kell a 'visszavonás' gombra kattintani.

Az 50-es években kezdődött az átállás az olcsóbb és hordozhatóbb mágnesszalagra. A mágneses technológiának hála többet lehetett kísérletezni a hangeffektusokkal, és rá is lehetett venni a már a használt szalagokra. A Warner rendszeresen újrahasznosította az összes mágnesszalagját. Miután összegyűjtöttek egy csomó hangeffektet egy filmhez, másolatokat készítettek a nekik tetsző hangeffektusokról, majd a szalagtekercseket más projekteknél újra felhasználták.

A Wilhelm-sikoly felvételei - beleértve az alternatív felvételeket és variációkat - nemrégiben kerültek elő a Sunset Editorial, a '60-as évektől a '80-as évekig működő utómunka-hangszerkesztő cég gyűjteményéből. A CBS készített által készített riport szerint a sikolynak ez a változata az eredeti felvétel, de abból, hogy alternatív felvételek is szerepelnek a kollekcióban, arra lehet következtetni, hogy az eredeti verziót valószínűleg optikai sávra vették fel; máskülönben az alternatív (fel nem használt) felvételek szalagjait újrahasznosították volna.

A Wilhelm-sikoly egyik szakértője Steve Lee, aki régóta foglalkozik hangarchívummal, és aki a Hollywoodi Hangmúzeum létrehozásáért lobbizik jó ideje. Lee gyerekkorában, a moziban figyelt fel a filmekben újra és újra felbukkanó hangokra, többek között a Wilhelm-sikolyra.

"Megtanultam, hogy bizonyos hangok bizonyos stúdiókhoz tartoznak. Minden stúdiónak megvolt a maga jellegzetes hangkönyvtára, amelyet állandóan újrahasznosítottak. A Warner Brothers mindig is a kedvencem volt, mert voltak pl. ezek a nagyszerű nyilak, amelyek zizegve repültek a levegőben, és amelyeket a Robin Hood kalandjai című filmhez vettek fel. Remek puskalövéseik voltak, és megvolt az a sikoly, amire egyszerűen csak elkezdtem felfigyelni a régi filmekben. Emlékszem, hogy különböző sorozatokban bukkant fel, de aztán amikor meghallottam a Csillagok háborújában, az volt az érzésem, hogy oké, valaki tudja, mit csinál. Valaki nagyon tudatosan használja ezt a csodálatos sikolyt a régmúltból."

Ez a valaki Ben Burtt, a Star Wars hangmestere volt, aki Lee szerint már a diákfilmjeiben is mert játszani a hangeffektekkel. Lee maga is talált egy olyan filmet, amiben váratlan módon harsan fel a Wilhelm-sikoly. Ez a Warner Brothers Csillag születikjének Judy Garland-féle remake-je, ahol a sikoly egy „film a filmben”-szituációban hallható. Amikor Judy Garland karakterét a stúdió vezetőinek mutatják be, a Warner Brothers 1953-as The Charge At Feather River című westernjét vetítik.

A Wilhelm-sikoly végül úgy lett több, mint egy praktikus hangeffekt, hogy a Burtt-féle hangmérnökök beszéltek róla Lee generációjának, majd Lee írt róla (és belecsempészte egy csomó '90-es évekbeli filmbe, amelyen dolgozott) a filmrajongók azon generációja számára, akik az interneten nőttek fel.

A sikoly ekkor már az olyan animációs filmekben is felbukkant, mint a Toy Story, először rejtett utalásként, majd az egyre tájékozottabb közönség felé történő kacsintásként. Az olyan franchise-okban, mint az Indiana Jones és a Star Wars pedig egyenesen kötelezővé vált. Ezzel párhuzamosan a 70-es évek hangmérnökei, akik a Wilhelm-sikolyt bevitték a blockbusterekbe, már nem szívesen használták. Lee szerint

olyan ez, mint Hitchcock cameói. Idővel a rendező kénytelen volt a játékidő elejére időzíteni a megjelenését, mert nem akarta, hogy az emberek várjanak rá.”

Randy Thom, a Skywalker Sound hangmestere szerint a hangmérnök („sound designer”) pozícióját félreértelmezik, mintha a hangmérnök egy geek lenne, akit felbérelünk, hogy űrhajóhangokat csináljon, ami sajnálatos, mert ez leegyszerűsítés.

A Wilhelm-sikoly is a történetmesélés eszköze volt, hogy aztán maga váljon a történetté.

Via: IndieWire