Mindig is tetszett, ha egy olyan főszereplővel készült kőkemény akciófilm, akiből senki nem nézte volna ki, hogy képes lenne bárki seggét szétrúgni. Ilyen volt a Senki (2021) Bob Odenkirkkel, aki embertelen munkával készült fel a feladatra, és zseniálisan oldotta meg – igaz, egy infarktust is kihordott közben - és most ilyen A szerelem fáj (2024) azzal a Ke Huy Quannal, aki még Odenkirknél is valószínűtlenebb akcióhős. Mit tesz isten, mindkét film mögött a kaszkadőrből lett producer-rendező, David Leitch áll, aki a John Wickkel (újra) félistent csinált Keanu Reevesből.

Ha a Ke Huy Quan név nem lenne ismerős, gyerekszínészként játszott az Indiana Jones és a Végzet Templomában (1984) és a Kincsvadászokban (1985), majd jókora kihagyással és pár felejthető, kisebb szerep után tért vissza a Minden, mindenhol, mindenkorral (2022) a csodás  Michelle Yeoh oldalán. A szereppel kapásból Oscar-díjat nyert legjobb férfi mellékszereplőként, ami hatalmas elismerés egy kilencgyerekes saigoni családba született, menekülttáborban nevelkedett vietnámi srácnak, és ez persze új szerepeket is hozott. Ilyen volt a Loki második évada, és most itt van egy nagyon szerethető, de totál zavaros akciófilm, amit végig bohóckodhat – és végigharcolhat. Mint ingatlanos, mert kevés az olyan akciófilm, amelynek hőse ingatlanközvetítő! Ezen a kis bennfentes poénon jól el is szórakoznak a készítők, ugyanis megteszik feketeöves ingatlanosnak azt a Drew Scottot, aki ikertestvérével a legnépszerűbb lakásfelújító műsorokat viszik (Álomház, Segítenek a Tesók, Venni vagy nem venni),

hogy aztán jól hülyét is csináljanak belőle. Mondjuk kedves hülyét, de akkor is.

Hősünk persze nem is igazi ingatlanos – illetve már az, de egykor profi gyilkos volt, testvére bűnszervezetének végrehajtója. Ám azt az életet maga mögött hagyta, és most imádja a munkáját, amíg fel nem bukkan az a lány, aki miatt megváltozott: a régi „cég” ügyvédje, Rose (Ariana DeBose), akit meg kellett volna ölnie. Rose-nak elintézetlen ügyei vannak, és belerángatja  a látszólag tutyimutyi ingatlanost, akire rászállnak a régi kollégák. Nyomába ered egy Holló nevű gyilkos (Mustafa Shakir) is, aki szereti elszavalni a verseit. Ebből talán már látszik, hogy az egészet egy pillanatig sem szabad komolyan venni. Úgy tűnik, hogy akik csinálták, sem vették komolyan, hiszen a cselekmény mögötti konfliktust is képtelenek elmagyarázni – én legalábbis nem értettem, hogy ki kitől lopott, és ki kicsodára kente rá, és hogy jönnek ide az oroszok. Ha az a helyzet, amit én fejben összeraktam, akkor az egésznek nincs semmi értelme, de ez amúgy is lényegtelen.

David Leitch nem azért futott be olyan gyorsan, mert valami teljesen újat hozott a műfajba, hanem azért, mert abszolút módon érti, mitől működik jól egy akciófilm. Többnyire elég egy történetvázlat és valamiféle alapszintű motiváció a főhőse számára, ami rendszerint az, hogy nem hagyják békén. Aztán jöhet a tökéletesen megkomponált, feszes, látványos akció, mert úgyis az adja el a filmet, és a főhős személye. Ke Huy Quannál szimpatikusabb hőst nem is találhattak volna, pláne Csőre Gábor magyar hangjával, feketeöves taekwondósként pedig kellően meggyőző a harcjelenetekben, és ehhez képest kissé bizarr, hogy nem került fel az arca a plakátra.

A stúdió marketingesei nyilván nem bíztak abban, hogy egy megjegyezhetetlen nevű középkorú ázsiai férfi képével jól lehet reklámozni egy filmet, akár van Oscarja, akár nincs, és megértem a szempontjaikat, csak nem szeretem. Mindenki más csak amolyan kellék itt. Még Ariana DeBose is, amit sajnálattal nyugtáztam, mert a karakterében több is lehetett volna, de itt csak dögösnek és menőnek kellett lennie, azt meg alapból is tudja. Az kicsit bántó, hogy közte és Quan között nincs semmi kémia, pedig a szerelem szó még a címben is ott van, és sztori pedig Valentin-napkor játszódik, de ez van.

Quan régi barátjának, Sean Astinnak jutott egy tényleg jó és drámai jelenetet, ami kissé ki is lóg a sok ökörködésből, a Holló nevű bérgyilkos és hősünk asszisztense (Lio Tipton, akit régen Analeigh Tiptonként ismerhettünk) közötti románc pedig talán kicsit több játékidőt kapott, mint amit saját jogon kiérdemelt, de annyi baj legyen. Én úgy képzelem el ezt a forgatást, hogy itt mindenki haver volt, mindenki jöhetett az ötleteivel, mert az akciójelenetek közötti töltelékrészek úgysem számítottak, ott az volt a lényeg, hogy ne legyen semmi bántóan rossz, de nagyjából bármi belefért. Aztán megcsinálták azt, ami tényleg fontos, az akciójeleneteket. Ezek tényleg remekül sikerültek, a kissé összecsapott finálét leszámítva – még többet is néztem volna belőlük. Íme, egy nyúlfarknyi ízelítő:

Értékelés: 7/0