A napokban a mozikba került új vígjátéknak minden esélye megvan rá, hogy újabb magyar filmsiker legyen. Fociról és filmről kérdeztük a két rendezőt, M. Kiss Csabát és Rohonyi Gábort.
Kinek fogsz drukkolni az oroszországi VB-n – ha nem jut ki Magyarország?
M. Kiss Csaba: Én mindig szeretnék valami változást. Nagyon unom, hogy általában ugyanaz az öt csapat az esélyes a világbajnokságokon. Szeretnék végre valami meglepetést. Jó lenne, ha mondjuk egy kiscsapat győzne, nagyon szurkolnék valamelyik afrikai csapatnak, hogy végre ők nyerjenek, miközben nagyon szeretem a brazil, német vagy a francia csapat játékát is. Elismerem a tudásukat, de sokkal izgalmasabb lenne az élet, ha Ghána nyerne.
Mindig nagyon izgat a kérdés, hogyan változik egy film az első vázlattól a kész produkcióig.
MKCS: A sztori nagyjából ugyanez volt, nagyon sok konkrét jelenet már az elején ez volt. A hangulata is ugyanolyan vidám és mégis elgondolkodtató volt, mint a végeredményé. A forgatókönyv az egy erősen kötött műfaj. A szereplőiddel itt is azt tehetsz, amit akarsz, de egy regényhez képest mégis korlátozottabbak a lehetőségeid, talán azért, mert olyasmit kell leírnod, amit alapvetően látni kell majd, és nem olvasni. Szóval sokat dolgoztunk Muhi Klárával és később Huszár Péterrel azon, hogy a forgatókönyv tetsszen annak, akinek tetszenie kell. Klári dramaturg, Péter már rutinos forgatókönyvíró, és együtt írtuk át az egészet – többször is.
Kinek kell, hogy tetsszen a forgatókönyv?
MKCS: Első, hogy tetsszen annak, aki írja, a második, hogy annak is, aki pénzt ad rá, aztán szintén fontos, hogy a stáb is szeresse, a legfontosabb viszont, hogy a közönségnek tetsszen a belőle készült film, jelen esetben a Brazilok.
Mennyire voltál hajlandó elfogadni mások véleményét?
MKCS: Ha a Filmalapos forgatókönyvfejlesztési folyamatra gondolsz, akkor azt kell mondanom, abban az volt a jó, hogy nem volt kötelező elfogadni senkinek a véleményét. Ők csak javasoltak, de mindig hozzá is tették: ha figyelmen kívül hagyjuk a véleményüket, abból semmi probléma nem lehet, de ha beépítjük a javaslataikat a könyvbe, az sem garancia arra, hogy a Döntőbizottság el fogja fogadni a könyvet.
Mennyi volt kockázatos belőni a film humorát, hiszen nagyon kényes témáról van szó?
MKCS: Népekkel vagy népcsoportokkal viccelődni nem PC. Ma már nem lehet elmondani egy zsidóviccet vagy cigányviccet, de mondhatnám, hogy skótot vagy oroszt sem, mert rád sütik, hogy rasszista vagy. A világunk ebből a szempontból is megőrült. Szerintem ezek a viccek is a vicckultúra részei, a mi gondolkodásunknak a lenyomatai, hiba volna elfelejteni őket. A könyv írása során pedig bíztunk az ízlésünkben, a neveltetésünkben és az ösztöneinkben.
Milyen érzés volt kiadni a kezedből a filmet?
MKCS: Amikor dobozba kerül a film, kész vagyunk a vágással és minden mással, akkor jön egy kis üresség érzés. Legalábbis nálam. De valószínűleg ezzel minden alkotó ember nagyjából így lehet. Éveket dolgozol valamin, és amikor az a valami megszületik, akkor te egy kicsit meghalsz. Elengeded, és nem lesz dolgod hirtelen. Másrészt azért igyekeztem elfoglalni magam, megírtam egy könyvet, ami az ősszel meg is jelenik. Most viszont, hogy itt van a Brazilok bemutatója, nagyon büszkén és örömmel foglalkozom vele újra.
Te kinek drukkolsz majd az oroszországi VB-n?
Rohonyi Gábor: A braziloknak természetesen. Egyébként sosem voltam nagy focidrukker, különösebben nem izgatott, de most, hogy közelebb kerültem a témához, kezdem érteni, miért szeretik annyira az emberek.
Voltál már falusi focimeccsen?
RG: Hogyne, voltam, a mi falunkban is nagyon komoly meccsek vannak. Hétvégente ugyanez van, mint a filmben: ott áll a faluja apraja-nagyja, mindenki ordít, aztán az emberek szép lassan lerészegednek és elszabadulnak az indulatok. De voltam én már olyan faluban is meccsen, ami rendszeresen verekedéssel végződik. Ott az a forgatókönyv, hogy lemegy a meccs és akkor a felek vagy ott a pályán esnek egymásnak vagy később a kocsmában.
Milyen érzés volt valaki más filmjéhez csatlakozni?
RG: Magam nem vagyok szerzői filmes, belőlem sajnos az a képesség hiányzik, hogy egyedül megálmodjak, és a semmiből egyedül felépítsek egy egész történetet, ezért nem esett ez nehezemre. Reklámrendezőként tevékenykedtem sok éven át, és ha valahol, ott aztán megszokja az ember, hogy nem a saját várát építi, ezért a hozzáállásom igyekszik mindig professzionális lenni. Ha másnak segíthetek a tudásommal, a tapasztalatommal valaminek a létrejöttében, akkor teljesen másodlagos, hogy az alapötlet kié volt, sőt, mivel nekem saját, asztalfiókban pihenő forgatókönyveim nincsenek, nem is lehetett rossz érzésem, hogy miért nem az enyém valósul meg. Odáig eljutottam, hogy rövidfilmet írtam, el is készült és nem is lett rossz, de ott is volt irodalmi alapanyag, amiből kiindultam. Jobb, ha az ember felméri idejekorán a saját korlátait és nem kínozza sem önmagát, se másokat feleslegesen.
Miben változott a film azután, hogy te is beléptél?
RG: Amikor én bekerültem a produkcióba, - és ennek pont két éve már - nem az első forgatókönyvet kaptam meg, hanem egy fejlesztett verziót, és nagyon izgultam, hogy vajon olyasmi lesz e, ami mögé teljes szívvel tudok odaállni. Aztán nagyon megkönnyebbültem, mert ugyan láttam benne apró csapdákat meg aknákat, és tudtam, hogy még kell dolgozni rajta, de ez egy igazán jó szándékú és fontos projekt, amibe nagyon is van kedvem beleszállni. Volt ugyan a forgatókönyvnek néhány, nevezzük úgy, túlkapása, amit én igyekeztem visszafogni, például itt-ott jóval nyersebb humor, de ez menet közben sokszor magától is finomodott.
Milyen volt maga a forgatás?
RG: Nagyon szeretem, amikor leköltözik vidékre az egész stáb. Olyan hangulatot teremt, ami akkor jön csak létre, amikor mindenki együtt van, és csak a filmet csinálja, nem rohangál mindenki haza a nap végén, vissza a saját hétköznapjaiba, mert a villanyszámlát be kell fizetni, vagy mondjuk a gyerekeket még el kell vinni az óvodába a forgatás előtt. Ettől valahogy sokkal koncentráltabbá válik a munka, és mivel ez nagyon szerethető munka, a szeretet felerősödik a folyamatos együttléttől, ami nem ér véget a forgatási nappal, hanem folytatódik vagy a tábortűznél vagy a kocsmában. Nehezen definiálható módon, de ez a közösségi erő ahhoz is nagyon sokat hozzátesz, amit aztán a vásznon látsz. Pokoli meleg volt, ami szó szerint is megizzasztott minket. Nagyon sokszor volt az, hogy egyszerűen majdnem kiájultak a srácok a focijelenetek felvétele közben a 42 fokban. Volt persze ügyeletes orvos, és ilyenkor árnyéksátorban, vizes törülközőkkel a fejükön kellett ülniük órákon át, hogy magukhoz térjenek és folytathassuk a munkát. Ezek nem segítettek, de később, az anekdotákhoz jó alapanyag, annak ellenére, hogy abban a pillanatban nem volt annyira vicces. Viszont nem mosott el minket az eső soha, nem sérült meg komolyabban senki, teljesíteni tudtuk a tervet, velünk voltak az Égiek.
Fotó: Brazilok Produkció