Mert a szőrös, kövér testbe egy csinos fiatal lány költözött, ahogy Dwayne Johnson izmait is egy nyüzüge okostojás vette kölcsön, köszönhetően a régi, de most megújult játéknak, a Jumanjinak.
Bevallom, én sosem néztem meg a Robin Williams-féle 1995-ös Jumanjit, egyszerűen azért, mert nem érdekelt, nem nekem szólt, családi film volt mindenféle tanulsággal és ma már otrombának számító speciális effektekkel. Nem állítom, hogy a 20 évvel később készült folytatást kifejezetten nekem készítették volna, de sokkal több közöm volt hozzá, és ennek megfelelően baromira élveztem is. Persze ez egyfajta bűnös élvezet, hiszen a film nem más, mint kétórányi önfeledt marhulás egzotikus környezetben. Kicsit úgy, mint a Trópusi viharban, és a párhuzam már csak Jack Black miatt is megállja a helyét.
Merthogy Jack Black itt egy jó nő, az iskola egyik legjobb csaja, aki ugyanakkor csak magával van elfoglalva, és szó szerint meghalna, ha nem csinálhatna óránként legalább egy selfie-t magáról. Más kérdés, hogy ez nem látszik, és kinézetre pont olyan, mint Jack Black, pocakos, szőrös és töpszli, de ez csak azért van, mert beszívta magába a játék, és a kiválasztott avatárként jelenik meg, mint nagyokos térképészprofesszor. Ahogy a kedves nyüzüge kocka srácból is Dwayne Johnson lesz, a csupa izom akciósztár, akire Jumanji birodalmának megmentése vár, de legbelül mégis egy nyafogós, bizonytalan kissrác marad, míg Frigó becenevű nagydarab haverja a mitugrász seggdugasz Kevin Hart bőrében találja magát, és ennek nem igazán tud örülni. Más kérdés, hogy a magának valós emós csajból harcművész bombázó lesz, de itt a menőből lúzer, a lúzerből nagymenő lesz, bár a lúzereknek is megvannak a maguk előnyös tulajdonságaik, amikre szükségük is lesz. Meg a csapatmunkára!
Mindez egy, a szertárban talált régi videókonzolnak – az eredeti filmtől eltérően nem egy hagyományos társasjátéknak - köszönhető, amit négy, büntetésben lévő diák próbál ki, a következő pillanatban pedig már az őserdőben találják magukat vad vízilovak és orrszavúak társaságában – innen is a cím, Jumanji - Vár a dzsungel. A feladat visszajuttatni egy értékes követ a helyére, legyőzni számos akadályt és megfejteni pár fejtörőt úgy, hogy játékosként mindössze három életük van. És, bár ezen kalandok közül egyik sem különösebben falrengető, sőt, eléggé egy kaptafára készültek, a film mégis működik, köszönhetően maguknak a karaktereknek. Nem mondom, hogy Dwayne „A Szikla” Johnson korunk legjobb színésze lenne, de mindig is karizmatikus fazon volt, így pedig, hogy egy zavart tinit és egy szupermacsó hőst kell egyszerre eljátszania, rendkívül szórakoztató tud lenni, és ez a többiekre is igaz, amiben rengeteget segítenek a pazarul megírt párbeszédek is.
Jack Blackre kifejezetten ráfért már egy jó szerep, és bár alapvetően most sem csinál mást, mint amit szokott, most kevésbé harsány, árnyaltabb az, amit csinál, és ez igaz fekete verziójára, Kevin Hartra is. Aki viszont náluk is jobban járt, az Karen Gillan, akit idén már láthattunk a A galaxis őrzői vol. 2.–ben, csak akkor még kopasz volt és kék volt a feje. Mert hiába az idétlen ruha, amit még maga a film is kifiguráz, ő kapta a legnagyobb játékteret, és látszik, hogy élvezi is. És sokan nem vártak ilyen felszabadult szórakozást a Szexvideó és a Rossz tanár rendezőjétől, Jake Kasdantól, de az év végére, fáradtság levezetőként, feltöltődésre ez a legjobb recept. Mert ez a film nem veszi magát egy percre sem komolyan, de nem is linkeli el a dolgokat, és bár ez egy ordas nagy közhely, van szíve, vagyis szereti saját hőseit. Ha van az új Jumanjinak – ami persze kötelező jelleggel hajt főt Robin Williams előtt is – gyengéje, az szegény Nick Jonas a későn beléptetett ötödik játékosként. Aki szegény tinisztárnak lehet, hogy jó, bár a fene tudja, színésznek viszont még csak nem is csapnivaló, egyszerűen súlytalan.
Értékelés: 7/10
