Nem ez a film az első és nem is az utolsó, ami elmondja nekünk, milyen furcsa és istentelen hely Hollywood, de kevesen tették ezt ilyen emlékezetesen és olyan csapongó módon, mint David Robert Mitchell, a Valami követ rendezője.
Mindig furcsa, ha a film, mint olyan, önmagához nyúl vissza, saját magára reflektál, önmagát idézi meg. Ha Hollywoodban Hollywoodról készítenek filmet, ha egy rendező egy egész alkotást épít fel más rendezők munkáiból merítve, ahol a művészet már nem művészet, hanem önelemzés, a szórakoztatás pedig nem szórakoztatás, hanem provokáció. Pontosan ez történik a David Robert Mitchell (Valami követ, 2014) legújabb filmjében, a Kaliforniai rémálomban, ahol bármi megtörténhet – és meg is történik.
A 33 éves Sam Los Angelesben él - és nem csinál semmit. Egy lúzer, akikre úgy 15 éve azt mondták, slacker, de az a szó jó rég kiment a divatból. Legalábbis nem tudjuk, mit csinál a srác: filmplakátok vannak a falán, van egy gitárja, akármi lehet. Egy külvárosi motelben él, rendre meglesi a még mindig dögös/bögyös szomszéd nénit, aki félmeztelenül eteti a papagájait, és egy ilyen alkalommal ismerkedik meg a gyönyörű Sarah-val, akivel egy vidám éjszakát átbeszélgetnek, füveznek és piálnak. Másnapra a lány nyomtalanul eltűnik, csak egy polaroid kép marad utána, meg az üres lakás. És Sam nyomozni kezd utána, beleveti magát az éjszakába, és egyre több jelet talál, ami egy bizarr összeesküvésre utal – vagy arra, hogy hősünk kezdi elveszíteni józan ítélőképességét.
A Kalifornia rémálom nem egy koherens történet – legalábbis jobban járunk, ha nem így nézzük -, hanem egy bizarr kiruccanás Los Angeles sötét oldalán, ahol első ránézésre szinte semminek nincs értelme. Aztán később esetleg lesz, esetleg nem. Nem ez számít, nem a történet a lényeg. Az csak egy ürügy ahhoz, hogy a rendező leboruljon a régi korok nagyjai előtt, egészen a némafilmekig és Janet Gaynorig. Aki korának talán legnagyobb színésznője volt, de őt is elfeledték, ám David Robert Mitchell róla is megemlékezik. Ahogy Alfred Hitchcockról és David Lynch-ről is megemlékezik, meg Kurt Cobainről és ezernyi filmről, színészről és zenészről, az egész őrületről, amit Álomgyárnak szokás hívni. Ahol mindenki egy senki, aki valaki akar lenni, esetleg ismer valakit, aki már majdnem valaki, vagy legalább bejáratos valahová, ahová igazi valakik járnak.
Sam összeesküvés elméletek egész sorával találkozik, prostiként dolgozó reménybeli színésznőkkel, kalóznak öltözött stricikkel, szupergazdag hippikkel, megismeri a hobók királyát és egy legendás milliárdos lányát, és a titokzatos Dalszerzővel is összehozza a sors, aki a jelek szerint szinte minden mögött ott áll. És valaki öldösi a kutyákat Los Angelesben, ahol éjjelente prérifarkasok és bűzös borzok kószálnak, és ahol talán életre kelt a legenda a Bagoly Csókjáról – ami egy álarcos meztelen nő, aki véres gyilkosságokat követ el. És mi a helyzet magával Sammel? Ő akkor egy jófiú? Egy perverz leselkedő, aki bepofátlankodik mások életébe, egy kibic, akinek semmi sem drága? És mi igaz abból, amit ő lát, és amit a kamera mutat?
Hogy jó filmet látunk? Nem, mert ezerfelé kanyarog a történet, hogy visszatérjen ugyanoda, mert a rendező elveszik a részletekben vagy az elsőre izgalmasnak tűnő karakterekben, mert rázuhan a saját maga által felhalmozott kulturális, elsősorban filmes utalás- és idézethalom. Ám a Kaliforniai rémálom így is izgalmas, különleges darab, amelynek részleteiben, párbeszédeiben és beállításaiban felvillan a zsenialitás, és amit Richard Vreeland más néven Disasterpiece zenéje tesz igazán emlékezetessé. Az egyébként angol Andrew Garfield pedig fantasztikus választás volt a főszerepre, hiszen benne megvan minden, ami az egész filmre jellemző, a szerethető sutaság, a kiszámíthatatlanság, a bizarr humor, a furcsa vonzerő és némi ijesztő hideglelés. Nem véletlen szokták emlegetni, mennyire hasonlít a fiatal Anthony Perkinsre a Psychóból – és ugyebár a film csurig van Hitchcock idézetekkel. És ott van mellette Riley Keough (Logan Lucky - A tuti balhé), aki egyrészt gyönyörű és tehetséges, másrészt mozdulatról mozdulatra eljátssza Marilyn Monroe utolsó, befejezetlen filmje, a Something's Got to Give (1962) híres úszómedencés jelenetét.
És aki imádja a filmeket, az sorra pipálhatja ki a következő hatásokat: A hosszú búcsú, a Vertigo, a Hátsó ablak, a Kínai negyed vagy a Mulholland Drive, és persze a Kaliforniai álom a legújabbak közül.
Értékelés: 6/10
