Horror egy kutya szemszögéből? Megnéztük a filmet, amiben a négylábú főszereplő Oscar-gyanús alakítást nyújt. Kritika a Jó kutyáról!
A Jó kutya is azon filmek közé tartozik, amelyeknél az erős izgalmi állapotba kerülésünkhöz szinopszisra, előzetesre vagy sztárszereplőre sincs szükség, elég négy szó:
horrorfilm egy kutya szemszögéből.
Az alapötlet potensségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a független, 70 ezer dollárból készített amerikai produkció közel 9 millió dollárt gyűjtött össze a mozipénztáraknál, és végül a magyar forgalmazásba is eljutott. Ben Leonberg filmje valóban nem árul zsákbakutyát, a plakát azt ígéri, hogy a veszélyesen cuki vadkacsavadász retriever – ez a fajtája és nem a foglalkozása – az abszolút főszereplő, és ehhez a koncepcióhoz tartja is magát végig. Igaz, aki arra számít, hogy szó szerint a négylábú POV-jából (szubjektív szemszögéből) követjük az eseményeket, mint egy FPS-nézetű videójátékban, vagy saulfiás ansnittből, a háta mögül, az csalódni fog. Látjuk azt is sokszor alsó gépállásból, amit Indy lát (a főszereplőt és az őt alakító szőrös színművészt is így hívják), de még többször magát a kutyust figyelhetjük, ahogy intenzíven hegyezi a fülét, tágra nyitott orrlyukakkal szimatol és bámulja a gyanús természetfeletti jelenségeket.
Abból, hogy egy állat a nézőpontkarakter, egyenesen következik, hogy a történet nem lehet túl komplex, mert ahhoz túl sok információt kellene átadni, és akkor már nem a kutya lenne a főszereplő a saját sztorijában. Leonberg és írótársa, Alex Cannon azért csalnak egy kicsit, mert a dialógokból nem annyit értünk csak, mint Indy – pedig úgy lenne igazán avantgárd a film –, hanem mindent, így nagyjából összeáll az alaphelyzet, miszerint a betegeskedő Todd és négylábú barátja a nővére tiltakozása ellenére kiköltözik abba az erdei házba, amely a nagyapja halála óta üresen áll. A baljós jelek természetesen egyre sokasodnak, és a feszültséget a nézőtéren növeli, hogy a szemtanú az az Indy, aki a kétlábú horrorfilmszereplőkkel ellentétben nem tud teóriákat gyártani arról, hogy mi lapulhat az erdő és a ház sötét sarkaiban, és a veszélyről a gazdáját sem képes értesíteni. A legtöbb, amit tehet, hogy megpróbálja megvédeni Toddot a megfoghatatlan fenyegetéstől.
Indy ezzel együtt egy passzív figura a saját történetében, és emiatt a film dramaturgiája sem hasonlítható a mainstream horrorfilmekéhez. A külsőségeket illetően megvan minden kötelező kellék – ijesztő ház, fura szomszéd, kísérteties jelenések, sötétben derengő fura lények, jump scare-ek, sőt a szegény kutyának még rémálomjelenet is jut –, de a Jó kutya valójában azokhoz a horrorokhoz áll közelebb, amelyekben a mumus nem egy legyőzhető entitás, hanem valamiféle egzisztencialista fenyegetés metaforája.
Leonbergék zseniális trükkje, hogy cukiságba csomagolják a nyomasztást,
és képesek elérni, hogy világszerte milliók üljenek be egy olyan látomásos, kísérleti produkcióra, amely csak annyira szívderítő, mint A torinói ló, és amelyről tíz perce után fejvesztve menekülnének, ha a játékidő 90 százalékában nem egy zabálnivalóan aranyos kutyus feje töltené ki a vászon nagy részét.
És hogy mennyire meggyőző Indy a gazdája leépülését aggódva figyelő hűséges barát szerepében? Annyira, hogy miatta még a film önismétlései, ritmusproblémái és közhelyesebb ijesztgetős megoldásai is tolerálhatóbbnak érződnek. A Jó kutyában emellett nemcsak a címszereplő néz ki jól, hanem minden más is. Ahhoz képest, hogy fillérekből készült, a képi világ és az effektek kidolgozottsága a jobb A24-es produkciókét idézi, ami még komolyabb teljesítmény, ha tudjuk, hogy a filmet Indy igazi gazdája, Leonberg nemcsak írta és rendezte, de ő is vette fel a feleségének, és egyben a film producerének a közreműködésével. Mivel Indy korábban semmilyen színészi kutyaiskolába nem járt, és egyedül alakította a szerepet, több mint 400 forgatási napba került, míg fel tudták venni a teljes filmet, és ezalatt végig a történet helyszínéül szolgáló házban laktak hármasban. Ha a Jó kutya messze is van attól, hogy a műfaj klasszikusai közt emlegessük,
már csak ezért a fantasztikus „csináld magad”-metódusért megérdemel minden figyelmet és elismerést.
