A címbéli könyvesbolt ugyan nem a tengerparton van, hanem egy kisváros főutcáján, de ki ülne be A könyvesbolt című filmre, ami az eredeti, angol verzió volt. Nem is kapunk sokkal többet, a boltot, a kisvárost és Emily Mortimert.
Emlékszel még, kedves olvasó a 2000-ben bemutatott, Juliette Binoche főszereplésével készült életigenlő vígjátékra, a Csokoládéra, ahol egy fiatal nő boltot nyit egy unalmas kisvárosban, és megváltoztatja mindenki életét, beleértve a vándorcigánynak látszó Johnny Deppét? Na, a Könyvesbolt a tengerparton nagyon sok szempontban hasonlít erre a filmre, miközben baromira más. Például abban, hogy ez a kisváros nem a vidám Franciaországban, hanem az enervált Angliában van, és a csokoládét könnyebb eladni, mint a könyveket.
A cím persze sok mindent elárul a felütésről: egy rendíthetetlen kedélyű fiatal nő, Florence Green az 1950-es évek végén könyvesboltot nyit a festői tengerparti kisvárosban. A városban évtizedek óta nem volt könyvesbolt, sokan örülnek is neki, ő maga pedig sokak számára szimpatikus, az egyetlen gond az, hogy az általa megvásárolt lerobbant öreg házat, amit mindenki csak Az Öreg Házként emleget, így, nagybetűsen, már kinézte magának a helyi társasági élet prominens lakója, a tábornok felesége, hogy ott kultúrházat nyisson, aminek persze ő lenne a fő potentátora. Hősnőnk ennek kezdetben nem sok jelentőséget tulajdonít, vidáman rendezi be, tölti fel majd nyitja meg boltját. Közben egy cserfes kislány személyében segítőre, egy remeteként élő titokzatos öregúr személyében barátra és VIP vásárlóra lel, a kisváros bonvivánja pedig furcsa módon kezd közeledni hozzá.
A kisvárosi élet mindig is nagyszerű filmes, és persze irodalmi téma volt, a maga különös mikrokozmoszával, könnyen változó, mégis állandó hangulatával, meghatározó alakjaival és rituáléival, és ezt a rendező-forgatókönyvíró Isabel Coixet (A szavak titkos élete , Az élet nélkülem) nagyszerűen adja vissza. Jól talál hozzá arcokat – mondjuk az angol karakterszínészek a legjobbak a világon, így nem lehetett nehéz dolga a castingnál -, és nagyszerűen mutatja be a közösséget és teremti meg a hangulatot, ám a középső rész valamiért érdektelen marad. Pedig potenciálisan ez lenne a film legizgalmasabb, leghatásosabb része, a főszereplő Emily Mortimer (Young Adam) és az eddig csak háttérszereplő Bill Nighy kettőse szenzációs kéne, hogy legyen, de valamiért nem az. Merthogy mindkettő fantasztikus színész, csak a rendkívül elhúzott, hamar vontatottá váló jelenetsorhoz nem kaptak egy olyan párbeszédet, ami izgalmassá vagy egyáltalán indokolttá tenné a találkozásukat.
Persze az is lehet, hogy a Könyvesbolt a tengerparton utolsó harmada pont attól válik igazán hatássá, azért tud nagyot ütni, mert előtte jócskán leült a történet. Ekkor azonban kiderül, hogyan is működik egy zárt közösség, milyen dinamika mozgatja, és ki tud vagy mer abból kilépni, ha csak egy pillanatra is – és ki nem. Nem mondom, hogy Emily Mortimer a legjobb kortárs angol színésznők közé tartozik, mert túl nagy ott a verseny, de rá mindig figyelni kell, olyan érzékenység van benne és olyan erős kifejezőkészsége van.
Ami azért néha-néha kicsit túlságosan angolos is, az ideges negyedmosolyok, óvatos nyakmozdítások máshol, más országokban a rossz bélműködés vagy idegfáradtság jelei lennének, itt a színjátszás magasiskolája, amit jobb napjain az ember nagyon is tud értékelni – én csak ebben a cikkben kétszer jeleztem, mennyire szeretem a brit színészeket -, máskor viszont enyhén zavaró vagy csak túl sok tud lenni. És külön bónuszpont az általam eddig nem ismert James Lance-nek, aki a városka kiégett, cinikus aranyifját alakítja, igazán tenyérbe mászó, mégis emlékezetes módon, és aki bármikor elmehetne egy Bryan Ferry hasonmásversenyre – meg is nyerné azt, mint a szél!
Értékelés: 6/10
