Nemcsak az első 28 évvel később-nél, de a sorozat eddigi összes darabjánál okosabb és merészebb film lett Nia Dacosta rendezése.
Oké, de mi van a Saville-fanklubbal? Ez volt a legfontosabb kérdés, ami tavaly az első 28 évvel később-film megtekintése után kavargott a fejemben. Danny Boyle kései folytatása klasszikus zombifilmjéhez egy tisztességes, élvezhető elmélkedés volt az elmúlásról. Azonban egyrészt nem ütött túl nagyot, másrészt Jack O’Connell fellibbenő sárga haja - és még sárgább fogai - az utolsó jelenetben mintha egy másik filmből kerültek volna oda. Nem tudom, mi a legjobb módja annak, hogy az ember bemutasson egy Jimmy Saville-re épülő apokalipszisszektát a vásznon, de biztos nem ez volt az.
Most viszont itt a folytatás, amely minden létező szempontból felülmúlja a tavalyi epizódot. A szőke hajú suhancokból álló banda itt már nem egy rossz ütemérzékkel bedobott sokkhajhász teaser, hanem a sztori fókusza, amely ott folytatódik, ahol az előző film véget ért. A kis Spike (Alfie Williams) a véletlennek köszönhetően helyet nyer a zombi- és embervadász csoportban, akik aztán elindulnak, hogy felszántsák a brit vidéket. Közben Dr. Kelson (Ralph Fiennes) egy érdekes kísérletbe kezd az előző részben bemutatott csonttemplomában, amelyben fontos szerepet kap az általa Sámsonnak keresztelt gigantikus zombi (Chi Lewis-Parry) is.
Amikor pedig a két fél összecsap, az eredmény minden túlzás nélkül mitológiai jelentőségűvé válik.
És mondá a Sátán: legyen világosság!
Mióta világ a világ, a legtöbb zombifilm arról szól, hogy vannak zombik, és hogy el kell menekülni előlük. Az előző 28 bármivel később-filmek is nagyjából ebből álltak: a legelső legalább korához képest progresszívan kezelte a kergetőzést, mielőtt egy fals, társadalomkritikusnak szánt, egyszerűcske végkifejletben fulladt volna ki.
A 28 héttel később című folytatás – amit azóta nagyjából kipenderítettek a kánonból – is elég tisztességesen hozta a kötelezőt, de nem lett túlságosan emlékezetes. Aztán a tavalyi 28 héttel később-ön már látszott, hogy többet szeretne, mint felújítani a műfaj agyonhasznált kliséit: érdekes karakterek és érdekes motivációk kavarogtak a sztoriban, amely viszont sosem lett annyira megkapó, mint amilyennek szánta a visszatérő Danny Boyle rendező és Alex Garland forgatókönyvíró.
A Nia DaCosta (Kampókéz, Marvelek) által rendezett második rész viszont – hála Sátánnak! – a zombikkal foglalkozik a legkevesebbet. Itt nem a cselekmény tárgyai vagy mozgatórugói az eszetlen, agyra ugró tömegek, csupán üde színfoltok a társadalom utáni tájképben. A Kelson által megkörnyékezett Sámson az egyetlen élőhalott, aki pár másodpercnél tovább marad a vásznon: de a jó doktor szemein keresztül rá is egyre kevésbé üres, emberi héjként nézünk, és egyre inkább önálló karakterként.
A zombifilmek másik nagy kliséje, amikor az alkotók levonják azt a búbánatos tanulságot, hogy azért mégiscsak az emberek az igazi szörnyetegek. A csonttemplom ezt a kötelező kört sem futja le, hanem alapvetésként kezeli a nagy rájövést. Itt már a legelső jelenetben több emberi kegyetlenkedést láthatunk, mint amennyire az élőhalottak valaha képesek lennének.
A film nem a pokolba vezető utat mutatja be, hanem azt, hogyan próbálunk emberek maradni, miután megérkeztünk oda.
Talán Az utolsó Jedik óta nem láttunk ennyi újító szándékot egy megkésett frencsájzfolytatásban – és szerencsére a 28-sorozat esetében kevesebb az esély arra, hogy a rajongótábor begyöpösödött része elrontsa a bulit. Igaz, DaCosta rendezőként némileg kevésbé heves tempót diktál, mint az előző filmeket jegyző Boyle, de A csonttemplom nem lóg ki a sorból: sőt, a horrorsorozat világa olyan mélységet kap a játékidő alatt, amely eddig fájóan hiányzott belőle.
Egy új világ genezise
Mégis, hogyan valósítja meg az újítást A csonttemplom? Erről nehéz írni anélkül, hogy le ne lőjem a logikus, ám teljesen váratlan irányban fejlődő sztori mozzanatait. Legyen elég annyi, hogy Garlandet és DaCostát az apokalipszis utáni társadalom újjászületése érdekli, pontosabban az abban élők hitvilágának, mitológiáinak formálódása. Ez pedig rímel a történelem összes vallásának megszületésére is, ahol szintén fontos szerephez jutottak a próféták nagyotmondásai, a szent színjátékok és a földöntúli, megfoghatatlan, istenített figurák.
A kietlen, 28 éve porig rombolt Britanniában új értelmet kapnak a régi világ kulturális és vallási szimbólumai. Garland ezt az alapvetést fekteti le a Jimmy Saville-hasonmásoknak öltözött banda bemutatásával, hogy aztán a játékidő második részében még izgalmasabban boncolgassa a témát. Ha valakinek nem esett volna le: amikor a 28 univerzumában megtörtént a világégés, Jimmy Saville neves brit tévésről még nem derült ki, hogy élete során tucatszámra molesztált gyerekeket. A sátánista banda tagjai így
a népszerű szórakoztató hagyatékát ápolják és torzítják öltözködésükkel, nem pedig a brit kriminológia történetének egyik legtevékenyebb pedofilja előtt tesznek egy rossz ízlésű tisztelgést.
Saville-hez hasonló sorsra jut maga a Sátán is. Jack O’Connell gonoszkodása már a nagyszerű Bűnösökben is emlékezetes volt, itt azonban még harsányabban, még dilisebben tocsog a vérben Sir Jimmy Crystal szerepében. A karakter magát a Sátán fiának tartja, az ő nevében irtja ki a maradék túlélőket. Azonban kényes helyzetbe kerül társai előtt, amikor azok megsejtenek egy természetfeletti jelenést: Sir Jimmy-nek be kell bizonyítania, hogy tényleg az ördöggel cimborál.
A sztoriszál itt találkozik Dr. Kelson történetével, aki a film valódi főszereplője. Ralph Fiennes az előző etaphoz hasonlóan azonnal szimpatikus lesz a némileg bogaras, de jószándékú volt háziorvos szerepében, aki a címbéli csonttemplomban tölti napjait. A film igazából arról szól, hogy a halk szavú, szorgos doktor hogyan válik kelletlenül egy új vallási kánon, egy új, sátánista Biblia istenfigurájává, aki a kevesebb mint kétórás játékidő alatt a genezistől kezdve az égő csipkebokron keresztül a passióig több kulcsmomentumot is megvalósít. Sir Jimmy pedig rájön, hogy sokkal többet kap, mint amire benevezett.
Az előző részben debütáló Spike karakterének csupán egy mellékszál jut a filmben: az ő konfliktusai és szenvedései A csonttemplom leginkább emberközeli, legbefogadhatóbb részei a vödörszámra ömlő vér ellenére. Garland azért gondoskodik arról, hogy ő is fontos szerepet kapjon az események folyásában, és Alfie Williams is remek színészi munkát végez. Nem tudunk haragudni, amiért a kölök jelenléte a filmben kevésbé súlyos O’Connell és Fiennes mellett, akik erejük teljében, magas fordulatszámon pörögve személyisítenek meg emberfeletti, mitologikus alakokat.
A végeredményt csak a két főszereplő őrületes teljesítménye miatt is érdemes megnézni, de Garland okos és bátor forgatókönyve, valamint DaCosta értő rendezése is hozzájárulnak ahhoz, hogy ilyen túlvilági módon legyen király ez a film. A csonttemplom nem is lehetne távolabb az ezerszer megunt zombis gyilkoldáktól:
itt nem az a lényeg, hogy az emberek feltámadnak élőhalottként. Az a lényeg, hogy az emberiségtől oly elválaszthatatlan spiritualitás is ugyanezt teszi.
