Adam Sandler netflixes filmje az utóbbi évek legijesztőbb, képernyőn látott anális fixációját prezentálja a nézőnek, emellett pedig még dögunalmas is.

Aki nem akar nagyjából tíz percenként csupasz férfiseggeket látni, az ne nézze meg a Happy, a flúgos golfos 2-t. Ez az első és legfontosabb dolog, amit le kell írnom Adam Sandler új vígjátékáról, amely pontosan ugyanolyan buta, lustán elkészített és unalmas, mint a komikus – nagyjából – összes többi eresztése az évek folyamán.

Ha egyet láttál, tényleg láttad mindet: legyen szó akár az első, hasonlóan bűnrossz Happy-filmről, vagy a két évvel ezelőtti, szintén netflixes Gyagyás gyilkosság 2-ről (csókoltatom a magyar címadót), vagy akármelyik, saját stúdiója által készült vígjátékról a kettő között. Aki egy kicsit is ismeri ezeket a filmeket, annak csak tényleg annyi újdonságot tudok elárulni a Happy, a flúgos golfos 2-ről: ebben különösen sok a segg.

A főgonosz üzleti birodalma egy seggbe szorult cipő röntgenfelvételére épül. A szereplők – főleg Happy gyerekei – rendszeresen letolják a gatyájukat. Természetesen van, aki meztelenül keresztülszalad a golfpályán.

Össze sem tudnám számolni, pontosan hány különböző emberi segget láttam a beleegyezésem nélkül a maratoninak tűnő, kétórás játékidő folyamán. Abban viszont biztos vagyok: túl sokat ahhoz, hogy bárkinek is jó szívvel tudjam ajánlani ezt a filmet.

Öreg voltam, kellett a pénz

No jó, nem bánom. Megpróbálom legyűrni a film által kiváltott apátiámat, és elmagyarázni sokadszorra is, hogy miért olyan istentelenül ergya az, amit Sandler folyamatosan csinál. Új filmjében nagyjából három évtizeddel az az 1996-os Happy után veszi fel a fonalat: az egykor valószínűtlen módon bajnokká váló golfos mára már egy kiégett alkoholista, aki egyedül neveli négy tesztoszterontúltengésben szenvedő fiát, valamint egy szem lányát. Golfozni teljesen elfelejtett, tíz éve ütő sem volt a kezében.

Aztán megindul a cselekmény, ráadásul több szálon. Egyrészt feltűnik egy golfos céget gründoló techmilliárdos, Frank Manatee (a Csiszolatlan gyémánt társrendezője, illetve az Oppenheimer Teller Edéje, Benny Safdie alakításában), aki Happy segítségét kéri, a sport egy pörgősebb, „modernebb” verziójának népszerűsítésében, és aki az erőszakos visszautasítás után esküdt ellenséggé válik. Aztán ott van lánya, Vienna (őt Sandler való életbeli gyereke, Sunny Sandler játssza), aki világraszóló balett-tehetség, és már vár rá egy borsos tandíjú szakiskola is: erre elő kell teremteni a pénzt. Aztán feltűnik Shooter McGavin (Christopher McDonald), Happy eredeti nemezise is, aki az elmegyógyintézetből szabadulva kezdi kavarni a kavarni valót. Aztán hirtelen jogi kalamajkába keveredik! Aztán hirtelen magát a „golfot”, mint sportot kell megmenteni!

Amilyen mozgalmasnak hangzik a cselekmény, valójában annyira unalmas az egész. A különböző sztoriszálakat lustán, következetesség és ritmus nélkül bontja ki a nézőnek Sandler és társírója, Tim Herlihy. Kyle Newacheck rendező – a főszereplőhöz hasonlóan – bealszik a volánnál:

nem is próbál sem vizuális, sem semmilyen más értelemben többet kihozni a gagyi poénok sorozatánál, amelyekkel Sandlerék kibekkelik a történetmesélést.

A segges vicceken kívül ismételten humorosnak kéne találnunk azt is, hogy emberek elesnek, beütik a fejüket, megbotlanak, lezuhannak, nekik rohannak, eltalálják őket golflabdával. Az ilyen poénokból is pár percenként érkezik az újabb, így hamar fárasztóvá válnak. Ez így még csak simán szar lenne, de az már elszomorító, amilyen infantilis módon a film az alkoholizmusból és a Gilmore-család férfitagjainak riasztó, folyamatos agressziójából is viccet csinál. Happy négy, indulatkezelési zavaroktól és anális fixációktól szenvedő csemetéje gyakorlatilag minden jelenetükben férfiöltöző-szagú, hangos keménykedésbe kezd, és általában meg is ver valakit – vagy egymást –, mielőtt menetrendszerűen ismét mind a négyen letolják a gatyájukat.

Happy alkohollal való küzdelme, visszaesése, valamint az AA-n szerzett, hajmeresztő tapasztalatai egyrészt arra jók, hogy folyamatosan ürügyet szolgáltassanak további gagyi poénok elsütésére, amik az összes többi geghez hasonlóan az első pár alkalommal még ülnek, aztán repetitívek és fárasztóak lesznek. Amikor pedig a filmnek egyszer-egyszer tényleg komolyan kéne vennie a súlyos egészségügyi problémát, hogy valamiféle belső világot formáljon vele a karakternek, csak a leglustább közhelyekre futja. „A józanság egy út, nem egy végcél” – üzeni lánya Happynek, aki erre egyik pillanatról a másikra kijön a gödörből, és folytatja nagy visszatérését ott, ahol előtt abbahagyta.

Ezen a ponton már csak sóhajtozni tudunk: akkor már inkább ne is próbáljon komolyan foglalkozni a film ezzel a témával, inkább kérjük a nyolcvanötödik poént arról, épp milyen használati tárgyat alakított át titkos alkoholtárolóvá Happy.

Sztáralibik és önmarcangolás

A cselekmény akkor katyvasz, hogy azt maguk a szereplők sem értik: Happy egyik gyökér fia a film utolsó harmada előtt hangosan értetlenkedik azon, pontosan mi is most a főszereplő célja. Valójában csak annyi, hogy ismét büszke lehessen magára: hogy megmutassa családjának és önmagának is, hogy nem egy utolsó lúzer, hanem minden hibája és ballépése mellett egy értékes valaki, aki ott tud lenni számukra. És aki képes előteremteni valahonnan 300 ezer dollárt a lánya balettiskolájára.

Ez papíron még egy működőképes film alapja is lehetne, ha nem ilyen kétballábas melodrámázással mutatnák be. Happy karakterfejlődését a film teljesen véletlenszerű hatásmechanizmusú, a semmiből érkező fordulatokkal osztja erőltetetten feltámadó belső konfliktusokra és deus ex machinaként érkező megoldásokra. Szinte minden idióta problémára az a megoldás ebben a filmben, ha az ember megáll pár másodperc meditálásra, valami szépre gondol, a valóságba visszatérve pedig vált pár kedves szót egy épp ott lézegő haverjával vagy rajongójával. Esetleg egy látomásban megjelenő szerette magyarázza el neki, hogy hinnie kell önmagában, befejezni az önhibáztatást, illetve hasonlóan magvas bölcsességeket.

Így aztán egyetlen kiérdemeltnek ható karakterpillanat sincs a filmben, Happy belső evolúciója inkább hat egy mesterséges konstrukciónak, mint egy valódi ember valódi lelki küzdelmének.

Amit talán még érdemes megemlíteni – a szokásos, szégyentelen termékelhelyezés-cunamin kívül – azok a film sztárcameói. A játékidő alatt többször is a fejünkhöz kaphatunk: az ott tényleg Margaret Qualley? Az ott tényleg Eric André? Az ott tényeg Taylor Swift pasija? Az ott tényleg Huell a Breaking Badből? Az ott… Eminem?! A valódi sztárgolfosok, illetve más, teljesen véletlenszerű hírességek bedobálása a filmbe minden más attrakcióhoz hasonlóan repetitív és lusta húzás. Ám sajnos tényleg nem lesz jobb dolgunk unalmunkban, mint ki-kicsodát játszani az érdektelen történet partvonalain megjelenő, néhol valóban vicces sztárpofikkal (Stephen A. Smith sportkommentátor például remekül parodizálja magát, amikor a rá jellemző lelkes, mégis tárgyilagos előadásmódban részletezi, miért kéne villamosszékbe ültetni Happyt). Ezen kívül tényleg csak azokat a ritka pillanatokat lehet értékelni a filmben, amikor a kőbuta poénkodás véletlenül tényleg mérsékelten viccesen sül el.

No, végül mégis megengedek magamnak némi optimizmust a Happy, a flúgos golfos 2-vel kapcsolatban. Ezt a kritikát közvetlenül a film ledarálása után írom, de máris azt érzem, hogy megy ki a fejemből az egész. Tulajdonképpen örülök, hogy ennyire jellegtelen és felejthető lett az egész, mert ennyi erővel akár dühítő is lehetne. Akár meg is sértődhetnék, hogy egy gyerekkori kedvencemet gyalázták meg a készítők, ha a gyerekkori kedvencem nem lett volna alapból is gyalázatos. Akár fel is húzhatna a cameókra való cinikus támaszkodás, a folyamatos termékelhelyezések, a seggek nonstop látványa vagy az egész projekt nyilvánvaló lustasága.

Ám a készítők szemmel láthatóan ezt a filmet már nem moziban nézendő, harsány edgy-skedésnek szánták, hanem ingerszegény netflixes háttérzajnak: itt nem az a tét, hogy jó-e a film vagy sem, hanem az, hogy segít-e gyorsabban eltölteni a vasalással, körömvágással, főzéssel vagy bánom is mivel eltöltött időt. Mégis ki vagyok én, hogy felhúzzam magam azon, ha ez az ingerszegény semmifilm segít ebben a nézőknek?

Nem, a dühöngést inkább meghagyom Happynek és kedves családjának. Holnap ilyenkor már úgysem fogok emlékezni rájuk. Sem az arcukra, sem a seggükre.