Aki a Megszállottság és a Backrooms után úgy érzi, hogy mostanában különösen érdemes horrort nézni a moziban, az Adrian Chiarella filmjében sem fog csalódni.

„Ha valaki férfival hál úgy, ahogyan asszonnyal szoktak hálni, mivel utálatosságot követtek el mindketten, halállal lakoljanak, vérük rajtuk” – A Léviták könyve ezt mondja a homoszexualitásról. A magát Naim (Joe Bird) szerelmének, Ryannek (Stacy Clausen) tettető szörnyeteg pedig azzal próbálja manipulálni az addigra már teljesen érzelmi roncs srácot: „Azt akarják, hogy féljünk”. A bigott keresztények körében oly népszerű bibliai könyvet (amely amúgy a homoszexualitás mellett például a tetoválásokra is halálbüntetést ró) már a címében megidéző filmben ez az igazi horror: a „meleggyógyító” szertartással megidézett démon a saját méltóságát és szeretetéhségét felhasználva tartja folyamatosan félelemben a főszereplőt, környezete pedig úgy viselkedik, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. A kérdés az: le lehet győzni ezt a konstans halálos rettegést? Vagy meg kell tanulni együtt élni vele? Talán a legjobb az, ha feladod?

Adrian Chiarella érzékeny, szokatlanul mély horrorfilmje elzárkózik az olcsó válaszoktól, ahogy az olcsó ijesztegetésektől is, és székbe szegező drámával préseli ki karaktereiből a megoldást, amiről meg már inkább Jób könyve jut eszébe a nézőnek, mint a Lévitáké.

De arra sem nehéz gondolni, hogy tulajdonképpen rajtunk is múlik, győz-e a gonosz az év eddigi egyik legjobb filmjében.

A ti korotokban mi nem a telefont bizergáltuk, hanem egymást!

A film cselekménye egy ausztrál kisvárosban, egy lazán definiált keresztény szektás közösségben zajlik, ahol ugyanúgy akadnak melegek, mint bárhol máshol, csak a túlélés érdekében rejtőzködve, metaforikus és szó szerinti falak mögött tudnak önmaguk lenni. Itt ismerkedik meg egymással Ryan és Naim, akik ugyanabba az iskolába és ugyanabba a gyülekezetbe járnak, majd hamarosan saját, intim napközis foglalkozást szerveznek maguknak.

A két fiatal színész korukat jóval meghaladó készséggel jeleníti meg a párost: mindketten sikeresen töltik meg élettel és egyéniséggel az archetípusokat, amiket Chiarella írt nekik. Naim az érzékeny, bezárkózó, halk fiú, akinek már gimis korára túlnőtt a jóízlése a psytrance-en, és aki új srácként próbál beilleszkedni a közösségbe, ahová jóakaró, de meglehetősen labilis édesanyja Arlene (Mia Wasikowska) ráncigálta el. Ryan pedig az az übermacsó menőcsávó, aki kanosságát birkózással és a nagy szájával próbálja kompenzálni, miközben legbelül pont olyan reménytelenül szerelmes hülyegyerek, mint új randipartnere.

A két srácot és kapcsolatukat az első egy-két rövid jelenet érzékletes, ám minimalista módon ábrázolja, mielőtt rájuk ereszti a borzalmakat. Elég könnyű lenne A Léviták könyvének szörnyét egy szimpla metaforának nevezni a rosszabb helyeken még mindig legális melegkonverziós terápiákra, de amennyire igaz, annyira pontatlan lenne ez a jellemzés. A film központi jelenete valóban egy elég erős „meleggyógyítós” szekvencia, (ami pont addig nevetséges, amíg nem félelmetes) ám az ezután következő terrorsorozatot már túl mélyen, túl sok érzéssel adják elő az alkotók ahhoz, hogy azt mondathosszra nyújtott jelzőkkel tudjuk le.

A film a klasszikus ijesztgetős-menekülős részeket hatásosan, de nem túl nagy csinnadrattával tudja le, hogy inkább arra a torokszorító lelki terrorra fókuszáljon, amit átélnek a lehetetlen helyzetbe került szereplői. A Léviták könyvében

a szörnyes-támadós jelenetek sokkal kevésbé félelmetesek, mint a vihar közötti csendek, amikor épp senki sem a közvetlen életben maradásért küzd, csak azért, hogy valahogy hosszabb távon is esélyt kapjon egy normális életre egy olyan környezetben, amely akár halállal is hajlandó lenne büntetni ezt.

Lehetett volna több a jóból

A fentiek értelmében A Léviták könyve modern horrorfilmhez képest nem tartalmaz túlságosan extrém erőszakot: vért legtöbbször csak jelzésértékszinten mutat, a legsúlyosabb kép benne egy komolyan sérült fül látványa. A mozikban viszont mégis túlzó, 18-as karikával fut – emögött nagyon könnyű meglátni a 2021. évi LXXIX. törvényt (utcai nevén: a homofóbtörvényt), ami automatikusan a legmagasabb korhatárbesorolásba tesz minden filmet, ahol LMBTQ-kapcsolatok jelennek meg. Az efféle filmek bemutatói mind illő alkalmak arra, hogy megjegyeztük: ideje visszavonni ezt a hülyeséget.

Chiarella filmje épp azt mutatja meg, milyen hatással van a meleg fiatalok életére az, hogy a boomer gőgbe belehülyült felnőttek még mindig hajlamosak úgy kezelik a melegséget, mint egy kapcsolót, amit át lehet fordítani egyik állásról a másikra. Egy heteró sem lesz meleg attól, hogy melegeket lát, ha pedig a melegeket akarja heterósítani valaki, az nemcsak hasztalan, de kifejezetten káros is.

Ezek ilyen alapvető dolgok, de időnként fontos elismételni őket – legalább addig, amíg A Léviták könyvéhez hasonló alkotások csak piros karikával kerülhetnek a magyar mozikba.

Persze a film nem tökéletes: Chiarella vagy túl szerény, vagy túl szigorú magával, és 88 perces játékidőben húzza meg a sztorit, amit hosszabb ideig is jó szívvel néztünk volna. Elég logikusan és céltudatosan bontja ki a központi terrort, ám néha azt kívánjuk, bárcsak kikerekítette volna – az egyébként rohadt izgalmas – mellékszereplőket. Mia Wasikowska meghasonlott anyakaraktere, és a segítőként/akadályként feltűnő Izzie (Davida McKenzie) is elég fontosak a sztoriban ahhoz, hogy legalább még egy-egy, rájuk fókuszáló jelenetben mélyítse őket az író-rendező, de az író-rendező kevesebb lehetőséget ad a színésznőknek, mint amennyit érdemelnének. Emellett a film második felében a sarokba szorult Niam arcracsapósan egyszerű és egyértelmű módot talál a szörny megsebzésére és időleges elzavarására, ami némileg aláássa az egyébként okosan és óvatosan kultivált terrort a nézőben.

De nem nyomták túl nehezen ezek a panaszok a szívemet, ahogy legördült A Léviták könyve stáblistája. Részben azért, mert a végén nem a nagy, látványos szörnyszembesítéssel és -legyőzéssel búcsúzik Chiarella, hanem egy sokkal csendesebb, sokkal nagyobbat ütő jelenettel, ami komoly, szociális-egzisztenciális-romantikus drámaként is igazolja a film létét. Naim és Ryan a pokolba kerültek, ahonnan csak a távoli jövőben lehet esélyük kikecmeregni. Mivel a film a nem túl távoli múltban játszódik, a kérdés adja magát: hogy érezheti magát ez a két karakter manapság, a mi világunkban? Vajon még most is rettegnek?