A legtöbb színész életében eljön az a pillanat, amikor azt gondolja, eleget lesett el azoktól a rendezőktől, akikkel eddig dolgozott és készen áll saját filmje elkészítésére. Ewan McGregor esetében ez a pillanat túl korán jött el.
Kinek ajánljuk? Akiket érdekel az amerikai közelmúlt, akik kíváncsiak Ewan McGregor rendezői bemutatkozására és persze lányos apáknak.
Hogy mi ez a pasztorál? A zeneművészetben a pásztorsíp és a duda hangját utánzó, a békés falusi élet hangulatát idéző, idillikus kompozíció. Most, hogy ezt tisztázzuk, lássuk milyen rendező is Ewan McGregor! Az Amerikai pasztorál ugyanis kedvenc skótunk rendezői bemutatkozása, amihez biztosra ment, hiszen veretes irodalmi alapanyagból, Philip Roth 1997-as Pulitzer-díjas regényét „vitte a vászonra”, hogy egy jócskán elcsépelt kifejezést használjak. Hogy még biztosabbra menjen, a főszerepet magára osztotta, gondolván, ő aztán biztosan tudja, mit akar a rendező tőle, de nem biztos, hogy olyan zseniális ötlet volt.
Mert én speciel nem hiszen el Ewan McGregorról, hogy fiatalkorában egész New Jersey állam legjobb sportolója volt, és mint ilyen, egy legenda, és azt sem igazán hiszem el neki, hogy ő egy zsidó, aki nem látszik zsidónak, és nem azért, mert tudom róla, hogy skót. Egyszerűn nem az az alkat, és bár kedvelhető és szimpatikus, nem olyan kaliberű tehetség, hogy ilyesmit elhitessen velem, de vissza a történethez. Ő Seymour Levov, akit kék szeme és szőke haja miatt mindenki csak Svédnek hív, és aki mindenben sikeres. Minden sportban kiváló, tengerészgyalogosként szolgált, megörökölte apja kesztyűgyárát és elvette Miss New Jersey-t. A sikeres férfinak és az egykori szépségkirálynőnek kislánya születik, akivel aztán komoly gondok lesznek.
És nem olyasmire gondolunk, hogy sokáig marad el és felesel a szüleivel. A késő hatvanas években járunk, a vietnámi háború idején járunk, és a 16 éves Merry csatlakozik egy háborúellenes mozgalomhoz, és mire annyit mondanánk, hogy SAIGON, már fel is robban a helyi postahivatal a postamesterrel együtt, az FBI a lányt teszi felelőssé, akinek viszont nyoma vész. Mit tesz ilyenkor a szerető apa, kinek hisz, kit hibáztat, hogy néz arra az országra, amit már egyáltalán nem ért? Ezt boncolgatja McGregor filmjében, és a jószándék tagadhatatlan, de a film nem jut le túl mélyre. Eleve kicsit hamiskás, kicsit gejl az a napfényben fürdő idilli kiindulópont, amihez képest aztán minden elromlik, az amerikai álom, és túlontúl gyors az átmenet, ahogy az álompár dadogó kislánya egyik percről a másikra elvakult szélsőséges lesz.
Pedig a kislányt játszó Dakota Fanning évek óta az egyik legjobb alakítását hozza, Jennifer Connelly az anyaként szokás szerint nagyszerű – egyik keserű, másokat hibáztató monológja a film fénypontja -, McGregor pedig most is szerethető, de akkor hol a hiba? Talán ott, hogy a film sorban kipipálja a kor fontos eseményeit, de egyiknél sem hagy magának elég időt arra, hogy valóban fontosként állítsa be őket, így sem a társadalmi körkép, sem a személyes tragédia nem kap elég súlyt. Utóbbinak kifejezetten árt, hogy megpróbálja elemezni hősei lelki életét, indítékait, de teszi ezt bántóan amatőr, felületes módon. Igen, a dadogás VALAMINEK a jele, és a lányok versenyeznek az anyjukkal, az ember pedig megbán pár dolgot élete során – hogy aztán hangosan kimondott konklúzióként valami teljesen mást mondjon ki.
Számos hibája ellenére az Amerikai pasztorál se nem nézhetetlen, se nem érdektelen – a hibák pont azért feltűnőek, mert annyival jobb is lehetett volna. Talán ha McGregor tapasztaltabb lett volna a rendezésben, talán, ha másra osztja a főszerepet, más lenne a végeredmény. Az apa lánya szál így is működik és remek alakításokat láthatunk – és nagyon sok embert ballonkabátban, mert akkor ez még divat volt. Ha jól belegondolok, a film leginkább a ballonkabátok hanyatlásáról szól!
Értékelés: 6/10
