A dolog kicsit sem vicces, a lengyel nővéreket az őket megerőszakoló szovjet katonák ejtették teherbe, rendjük szégyelli őket, és csak egy francia orvosnőre számíthatnak. A hitükre kevésbé.
Kinek ajánljuk? Akiket alapjáraton is érdekel Kelet-Európa közelmúltja, azon belül is a lengyel történelem, és azoknak is ajánljuk, akik kíváncsiak arra, milyen volt az élet egy rendházban, amikor még fiatal apácák is éltek.
Ha hazánk keserű sorsán merengünk, mindig érdemes emlékeztetni magunkat a lengyel történelemre: nekik legalább duplán jutott ki minden, ami nekünk is, néha triplán. Azt a rövid, de boldog időszakot leszámítva, amikor ők nyúztak másokat, irtotta őket a német, az orosz, a török, a tatár és a svéd, a XX. század első fele pedig maga a borzalom volt számukra. Ennek a borzalomnak az Ártatlanok csak egyfajta utóéletét mutatja meg, néha keveset, néha sokat.
Valahol Lengyelországban 1945 legvégén a francia Vöröskeresztes missziója dolgozik, feladatuk a koncentrációs táborok különböző nemzetiségű túlélőinek gyógyítása, gondozása, bár ez bizarr módon csak a szinopszisból derül ki. Itt dolgozik a fiatal kora ellenére sokat látott Mathilde – 1945 végére, aki élt és mozgott, az elég sokat láthatott –, akit egy nap felkeres egy apáca a közeli kolostorból, hogy segítsen levezetnie egy komplikált szülést.
A fiatal doktornő csak titokban osonhat be a rendházba – sem saját felettesei, sem a többi apáca nem tudhat a látogatásról -, ám kiderül, hogy rengeteg fiatal nő szülhet bármikor - és egyszerre, ami rengeteg kérdést vet fel: hogy vizsgálják meg a testüket felfedni sem hajlandó apácákat, ki legyen ott a szülésekkel, mit kezdjenek a konzervatív, csak a szégyentől tartó rendfőnöknővel, hogy szabaduljanak meg a visszatérő katonáktól és mi legyen a kicsikkel?
Nem könnyű a téma, és nemcsak azért, mert rengeteg különböző, történelmi, vallási, női és emberi szempont határozza meg a történetet, hanem azért, mert az apácákat szinte alig lehet megkülönböztetni egymástól. Melyik is volt Zofia, aki már szült és melyik Ludwika, aki csak most fog, kinek a gyerekét adják körbe és kinek rendült meg a hite. Anne Fontaine (Coco Chanel) rendezőnő sokat vállalt magára, amikor egy francia orvosnő naplója alapján rekonstruálni akarta az eseményeket, amiket annak idején mind a kommunista rendszer, mind a lengyel katolikus egyház a szőnyeg alá söpört, ráadásul nagyrészt lengyelül kellett forgatnia. Nem is jött össze minden.
Az Ártatlanok régimódi történet, régimódi tanulságokkal, ami nem feltétlenül baj, hiszen nem kell 1945-re mai moralitást aggatni. Ráadásul egy letűnt világot látunk a kolostorban, egy sok szempontból idejétmúlt rendet, a középkort idéző, minden mástól elzárt világot, fiatal lányokról, akik még magukról és testükről sem tudnak semmit. Ennek bemutatása a film egyik legerősebb része lehetett volna, Fontaine viszont elmerül a megannyi orvosi, politikai, egyéb részletben, miközben nyilván francia főhősnőjét, a szimpatikus, de nem mindig meggyőző Lou de Laâge-t is hús-vér alakká kell tennie, saját háttértörténettel, magánélettel, egyebekkel, hiszen rajta keresztül látunk mindent, általa ismerjük meg az apácákat is. Nagyrészt erre megy el a játékidő és minden energia jelentős része, ami azzal is jár, hogy sokminden mást csak felületesen érint a film.
Igaz, néha elég pár perc ahhoz, hogy a film tényleg üssön, mint amikor a rendfőnöknő elindul egy kosárba pakolt kisbabával a havas tájon, és pont az ilyen momentumok miatt olyan sajnálatos, amikor a rendezőnő máshol csak elken, vázlatosan mutat be dolgokat. Azt például Kelet-Európában aligha kell bárkinek megmagyarázni, mikre voltak képesek a szovjet felszabadítók, ha azt tisztjeik megengedték nekik, de Fontaine verziójában csak izzadt, borostás statisztákat látunk lötyögő szovjet egyenruhában, akikről nem hisszük el, hogy igazi katonák, ahogy azt sem, hogy valódi fenyegetést jelenetek, így az apácákat ért – egyébként nyilván borzalmas – trauma sem tűnik valónak. Pedig ez a történet többet is megérdemelt volna.
Értékelés: 6/10
