Kinek ajánljuk? Akiket érdekel, hogyan születik egy igazi üzleti siker, akik egy héten legalább háromszor esznek a McDonald’s-ban és akiknek bejön Michael Keaton játéka.

Szereti a McDonald's ételeit és alig várja, hogy kijöjjön valami újdonság? Vagy éppen ellenkezőleg, gyűlöli mindazt, amit a cég képvisel, a globalizációt és a mindent felzabáló nagytőkét, és különben is a csalamádés hamburgert szereti? Tök mindegy, mert a jelenleg 118 országban napi szinten mintegy 68 millió embert kiszolgáló gyorsétteremlánc létrejöttéről szóló film nem ingyenreklám a cégnek, de mítoszrombolásról sincsen szó benne. Egyszerűen azt látjuk, hogyan működik a piac, miként érhet fel valaki kellő kitartással, némi fanatizmussal és jó adag agresszivitással a csúcsra.

A történetünk elején turmixgépekkel házaló Ray Kroc nem a McDonald’s alapítója, erről szó sincsen. Mivel rengeteget van úton, rendre gyorséttermekben eszik – illetve azok parkolójában -, és felfigyel arra, hogy a dél-kaliforniai San Bernardóban található McDonald's büfé kiszolgálása milyen gyors, hatékony és újszerű. Itt ugyanis nincsenek pincérek, de még tányér sem, mindent a papír csomagolásból fogyasztanak és minden mozdulat precízen ki van számítva, ezért a rendeléstől számítva fél percen belül a vásárló kezében az étel. Kroc azonnal meglátja a lehetőséget a forradalmian új módszerben – amit amúgy a White Castle lánc már sokkal korábban bevezetett - és megkörnyékezi a büfét üzemeltető McDonald testvéreket, hogy vegyék be az üzletbe és bízzák rá a franchise, vagyis egy országos szintű étteremlánc beindítását.

A McDonald’s történetének behatóbb ismerete nélkül is tudhatjuk az eredményt, a cégből a világ legnagyobb gyorsétteremlánca lett, ott vannak mindenütt, az eredeti alapítókat pedig nemcsak túlnőtte, de ki is lapátolta az új ember, és ha úgy tetszik, maga a fejlődés. Hogy mindez jó vagy rossz, azt mindenki döntse el maga, hiszen a rendező, John Lee Hancock (A szív bajnokai, Banks úr megmentése) sem ítélkezik, csak bizonyos pontokon sejteti a véleményét, például akkor, amikor Michael Keaton azt hazudja, hogy ő a cég eredeti alapítója – technikailag egyébként az általa vezetett nagyvállalatnak valóban ő az alapítója, az étteremnek nem.

Az alapító szerkezetében, történetében és mondanivalójában is olyan, mint a Social Network - A közösségi háló (2010), csak a Facebookot tessék behelyettesíteni hamburgerrel és milkshake-kel.  Ugyanúgy adott egy ember, aki meglátja a lehetőséget abban, amiben mások nem, kihozza belőle a maximumot, és ha úgy látja, hogy azok, akik eredetileg a társai/partnerei/barátai voltak, csak a terjeszkedés és a fejlődés útjában vannak. Az nyilvánvaló, hogy Ray Croc nem ellopott egy ötletet, hanem rendkívül kemény munkával, saját vagyonát is kockáztatva vitt sikerre egy elképzelést, ahogy az is tény, hogy tisztességtelen volt a jóravalóm, de sokszor nehézkes, kevesebbel is beérő eredeti alapítókkal – a mindig nagyszerű Nick Offerman , ezúttal bajusz és/vagy szakáll nélkül, illetve a rendszerint inkább gazembereket játszó John Carroll Lynch.

Mindez persze nem elsősorban a McDonald’s vagy a működő kapitalizmus filmje, hanem Michael Keatoné – és most tudatosult bennem, ami már a Spotlightnál is feltűnő volt, hogy ez az ember úgy lett világsztár, hogy pösze. Keaton nem tartozik a különösebben sokoldalú színészek közé, amit viszont tud, azt elképesztően jól tudja, nevezetesen a sokszor kétkedő és néha rosszul döntő, önmagával is gyakran konfliktusban álló embert – ez hozta a Birdmanben is, és bár a két alakításnak és karakternek elvileg semmi köze egymáshoz, mégis hasonló szinten és intenzitással játszik. Nem állítom, hogy maga a szükségszerűen sok helyen lekerekített és leegyszerűsített történet olyan elképesztően izgalmas lenne – persze megvannak a maga fordulatai és tanulsága -, Az alapító sokkal inkább Keaton miatt melegen ajánlott film.  

Értékelés: 7/10