„Erről soha többet nem fogunk beszélni” – jelenti ki többféleképpen is az Árva című filmben Berend Mihály (Grégory Gadebois) fiának, a kis Andornak (Barabás Bojtorján) – általában olyan eseményekre hivatkozva, amikről épphogy elég sokat kéne beszélni. A nagy helyet foglaló és nagyhangú, bárdolatlan tahó Berend legalább ezekben a pillanatokban őszintén demonstrálja saját gyávaságát és megalkuvását. 

Andor anyja, Klára (Waskovics Andrea) viszont még erre is képtelen: ő inkább titkolózik, és hazugságokat sző. Amikor fia életében először kérdez rá valódi apjára, már akkor sem mond neki igazat. Ameddig lehet, megpróbálja megőrizni azt az álomvilágot, amelyben nem ez a büdös tahó nemzette fiát – nem túl konszenzuális módon –, hanem a háborúban eltűnt, okos és jóindulatú Hirsch. Elsősorban nem is azért, hogy Andort védje, hanem azért, mert saját traumájába fagyva nem tud mást tenni.

És hogy mit tehet egy gyerek az ilyen környezetben? A pincében lelkizik a kazánnal, azt.

„Jó apa Ön, csak most nincs itt” – mondja a berendezésnek, amely az ő füle számára már szinte emberi hangon duruzsol vissza. Belőle is tök egészséges felnőtt lesz!

Ártatlan árva bezárva a kazánba

Nemes Jeles László (a stáblistán ezúttal: Nemes László) harmadik nagyjátékfilmjében mindenféle konszolidációk történetét meséli el az 1956-os forradalom leverése utáni Magyarországon. Nem véletlen, hogy utolsó jelenete az 1957. május 1-i nagyszabású népünnepély előestéjén játszódik: aznap szilárdította meg az egyre nagyobb társadalmi támogatottságot szerző Kádár János szimbolikusan is a rendszerét. Sokaknak csak akkor esett le, hogy a forradalom most már tényleg elbukott, nem érdemes várni a folytatásra. 

Sokak pedig azt gondolhatták: „Erről soha többet nem fogunk beszélni”.

Andor életét teljesen máshogy, tehát pontosan ugyanígy döngöli földbe a saját, fájóan személyes konszolidációja. Az Árva akár egy átlagos, ártatlanságelvesztős felnövéstörténet is lehetne: a nem túl komplex, elég lassan beinduló sztoriban az ártatlan főhősnek arra kell rádöbbennie, hogy istenített, háborúból hazavárt apja egyrészt soha nem jön haza, másrészt meg nem is az apja. Helyette viszont rámászik a családra egy gonosz, bárdolatlan kérő, aki annyira érzéketlen, hogy képes az elcsábítani vágyott zsidó nőnek egy fél disznót vinni ajándékba.

Persze Berend nemcsak csábítani akar, hanem uralkodni is – a film számtalan szereplőjével egyetemben. A hatalmukat fitogatató munkásőrök, a savanyú hivatalnokok, az állami rádiót teljes hangerőn csapató boltos mind-mind kihasználják az összes lehetőségüket arra, hogy az éppen aktuális, egymás arcának taposására épülő rendszer keretein belül megtalálják a saját kis hatalmi körüket, ahol önkényes kiskirályként kegyetlenkedhetnek bárkivel, aki odatéved. Ezt a fajta hozzáállást mindenki ismeri, aki járt már közegészségügyi vagy közigazgatási intézményben Magyarországon. 

Nemes Jeles és csapata rendkívül érzékletesen mutatja be, miből tevődik össze ez a látszólag lerázhatatlan átok: a 4:3-as képarány pont olyan szűk, mint ez az ország, ahol a többgenerációs traumáinkat már születésünkkor megkapjuk előre becsomagolva, és ahol nem tudjuk kibontani őket anélkül, hogy orrba ne vernénk a könyökünkkel legalább három másik embert. „Minél inkább gyűlölöd, annál inkább hasonlítasz rá!” – kel ki Klára Andorra, aki a a postáshoz, a rendőrhöz, a villanyszerelőhöz, a szomszédhoz, a gázoshoz és a díjbeszedőhöz hasonlóan ösztönösen fordítja át sérelmeit sértésekké, öntudatát erőszakká.

Pont ugyanaz az átok teszi magányossá őt is, ami felmenőit, és körülötte mindenki mást is.

Kiderült, hogy az Árvába is besegített a mesterséges intelligencia

Hitelesebbé vált ezzel az egyik főszereplő alakítása.

Tovább

Régi képeslapok fenyegető aurával

Barabás abszolút telitalálat a főszerepre: rég láttunk ilyen jó gyerekszínészt magyar filmben. Az ifjú elsőfilmes a gazdaságosan megírt párbeszédek során minden egyes hangsúlyt és szünetet tökéletesen ragad meg arra, hogy ne csak prezentálja, de el is mélyítse karakterét. Az Árva elsősorban az ő munkájának köszönhetően tud túllényegülni minden klisén és bejáratott történetelemen, amit bemutat.

Waskovics szintén kiváló, holott talán nem ártott volna a filmnek, ha kicsit jobban fókuszba állítja őt. Így viszont jobban ki tud bontakozni Andor ellenségeskedése Berenddel, Gadebois pedig be tudja bizonyítani, hogy ő a film titkos fegyvere. A termetes francia színész által játszott karakter először csak elkapott pillantásokon, majd az éjszaka sötétjén keresztül tolakodik be a gyermek életébe, ahol egyik pillanatról a másikra kezdi félelmetesen otthon érzi magát. Ahogy jobban megismerjük, egyre undorítóbbnak találjuk az önző és kegyetlen férfit, ám a rendező és Gadebois nem egy papírmasé-gonoszt akar felépíteni. Az undorral párhuzamosan nő a megértés a nézőben a velejéig romlott karakter irányába, akiben – és ez a legrosszabb – tényleg ugyanaz a szeretetéhség és gyermeki lelkesedés munkál, mint Andorban.

A film kontextusán kívül akár még bájosnak is nevezhetnénk a karaktert. 

A színészek és a forgatókönyv finom, egyáltalán nem erőltetett utalásokkal mesélik el a főszereplők hátterét úgy, hogy mégis teljesen egyértelműek legyenek a dolgok. Ez főleg Berend és Klára kapcsolata szempontjából fontos, amely így egy diszkréten sokkoló zaklatós tragédiává válik Andor történetének hátterében.

Nemes Jeles a film kisebb szerepeire kevésbé ismert arcokat kért fel, a korhűségnek pedig jót is tesz az, hogy nem az a két tucat színész játszik a díszletek között, akit amúgy is látunk minden magyar filmben. Ha már a díszletek: az egyik első jegyzet, amit leírtam a noteszomba a sajtóvetítés során, arról szólt, hogy „valszeg ez a legjobban kinéző magyar film ever”. A rendező és a vele már a Saul fia előtt is közösen dolgozó Erdély Mátyás operatőr tökéletes összhangban teremtik újra az ötvenes évekbeli Budapest világát, és okosan lazítanak eddigi filmjeik intim, szuperközeli snittek köré épülő vizuális struktúráján. 

Az Árva játékidejének első részében mintha egy picit túlságosan is megelégedne azzal, hogy egy míves, de statikus családi fotóalbumot keltsen életre. A sztori lassan indul be, a karaktereket és a miliőt megalapozó jelenetek egy picit túl alapos munkát végeznek. Erre mondják udvariasan, hogy „slow burn”, meg hogy „meghálálja a néző türelmét”, kevésbé udvariasan meg azt, hogy „azért tud rohadt unalmas lenni”.

De talán még segít is a farnehézség, hogy az Árva ilyen súlyosan és kiérdemelten nyomaszthatja a hazai közönséget. Oscarra jelölni nem volt túl sok értelme, hiszen a film kétség kívül veszíteni fog a hatásából olyan nézők előtt, akik nem a Kárpát-medence kollektív tudatalattiját viszik magukkal a mozitermekbe.

Az Árva egy egyszerű, de nehéz és hatásos metafora a huszadik században (meg amúgy azelőtt/azután) ránk kövült traumákról, amelyekben az a legrosszabb, hogy már ezerszer megtanultunk együtt élni velük.

A film utolsó perceiben Andor lehetőséget kap arra, hogy a maga módján fellázadjon az átok ellen, és legalábbis valami szimbolikus győzelmet arasson sorsa felett. Ám Nemes Jeles nem akarja átverni a nézőt, és hiú reményeket ébreszteni benne. A gyerek lefagy, képtelen cselekedni a döntő pillanatban. Nézzünk végig 15 millió honfitársunkon, és lássuk be: a helyében egyikünk sem tudott volna. De erről soha nem szabad beszélni. 

Itt állítsa be, hogy a Port az elsők között legyen a Google-találatokban!