Íme az animációs film, amiről előre tudni lehetett, hogy Oscarra jelölik, és így is lett, hisz ki tudna ellenállni a kis árva gyerekeknek ekkora bazi nagy szemekkel.
Kinek ajánljuk: Akik a régimódi, mégis mindig friss európai animáció hívei.
Az egészestés hollywoodi rajzfilmek olyan csodás szoftverekkel készülnek már, amik négyzetcentiméterenként több ezer szőrszálat képesek egy állatra varázsolni, azokat élethűen mozgatni, követve a test mozgását, napszaktól függően visszaadni a szél, a napsütés vagy a víz hatását. A franciák és szomszédaik nagyban tojnak az technikai csodákra, és krumplifejű embereket csinálnak papírmasé díszletekkel, különösebb árnyalatok nélkül. És ezek vannak olyan jók és élvezetesek mint amerikai kollégáik – csak nem áll mögöttük gigászi marketing kampány, nem készülnek játékfigurák gyorséttermek menüihez, így jóval kevesebb nézőhöz jutnak el.
Persze pontosítanom kell, az Életem Cukkiniként francia ÉS svájci produkció, sőt, a rendező, Claude Barras svájci és a filmet Svájc jelölte a legjobb külföldi alkotás kategóriában Oscarra. Maga a történet, a stílus, a környezetet mégis francia, az eredeti nyelvről nem is beszélve. Mindez persze csak hasznos háttérinformáció, a lényeg a történet és a kivitelezés. Az előbbi röviden: Cukkini kilencéves kisfiú, aki árvaházba kerül, miután őt egyedül nevelő édesanyja meghal egy balesetben, amit a fiú okozott. Új otthonában hamar barátokra lel, sőt, szerelmes is lesz, de félő, hogy új társát elszakítják tőle.
Az árvaházi filmektől előre fázik az ember: megannyi trauma, torokszorító történet és intézményesített megalázás, kell ez nekünk, gondolhatná a néző, de ettől most ne tartsunk. Az itt bemutatott intézmény, ahol meglepő módon csak 7 gyerek lakik, kedves, barátságos hely felelős, hozzáértő felnőttekkel. Bár minden gyerek háttértörténetét megtudjuk – van, akinek drogosok, elmebetegek, bűnözők akinek hazatoloncolt illegális bevándorlók a szülei, van, akit molesztáltak és van, ahol apu megölte anyut -, de ez amolyan színes háttérinfó, ami mintha nem is hatna a gyerekre, ahogy láthatólag Cukkini sem gondol régi életére és a lépcsőn lezuhant anyukájára, ami jó is meg nem is.
Én tényleg nem szívesen nézem gyerekek szenvedését, ez evidens, még akkor sem, ha tulajdonképpen kicsi, kézzel mozgatott bábokról van szó – stop motion technikával készült a film -, ugyanakkor, ha már belekezdtek ezekbe a történetekbe, akkor nézőként hiányérzetem van, hogy miért nem tudunk meg erről többet vagy miért nincs kihatással a látottakra. Értem, hogy a rendező egy pozitívabb, melegebb és nézhetőbb filmet akart elénk tenni, csak azt nem értem, miért lengeti be az elején az összes szörnyű sorsot.
Így aztán az Életem Cukkiniként kicsit félbemaradt darabnak tűnik, már csak azért is, mert mindössze 66 perc a játékidő, és a hazai forgalmazó nem tett elé kisfilmet – pedig ilyenkor érdemes hozzáválogatni egy magyar animációs rövidet, nyilván lett volna miből szemezgetni.
Maradjunk annál, hogy a film végkicsengése abszolút pozitív – van ugyan veszély, ami gyerekre leselkedik, de ne nevezzük komolynak -, és ezzel nincs baj, csak kicsit lightos lesz a dolog. Amivel viszont semmi hiba nincsen, az a kivitelezés, a látvány. Ezek a hatalmas fejű, óriási szemű figurák klasszikus alakok, mégis újszerűek. Ügyes húzás a szemek körüli kék mező, amitől mindig szomorkás az arckifejezés, jó a mozgatás, a fények használata – van egy jelenet, amiben a gyerekek diszkóznak egy kiránduláson, nincs különösebb funkciója a történet szempontjából, mégis baromi jó nézni -, és kedvesek, megjegyezhetők a karakterek. Ez önmagából is hozta a borítékolható Oscar-jelölést, mert ugye mindig van mutatóban egy-egy európai „kézműves” alkotás, de a túl szelíd, túl egyszerű történet azt is garantálja, hogy a szobrot valaki más kapja meg az gálán.
Értékelés: 7/10.
