Rafinált thrillerként indul az ellenszenves üzletember története, hogy a nagy csavar után másfajta csavarok jelenjenek meg, és még a Harcosok klubját is megidézik, de nem tudom, minek.
Elárulunk egy nem túl mélyen őrzött szakmai titkot! A legtöbb forgalmazó az így vagy úgy, néha látatlanban beszerzett, például elővételben vagy csomagban megvett nemkívánatos filmjeit a nyári uborkaszezon alatt süti el. Nem azt mondom, hogy minden nyári bemutató pocsék, hiszen a nagy stúdiófilmeket is ekkor sütik el, de ilyenkor akadnak a leginkább zavarba ejtő darabok is. K.O. is meglepően zavarba ejtő. Nem mondom, hogy rossz – bár bizonyos részleteiben biztosan az -, de nem igazán tudtam vele mit kezdeni.
Adott egy felső középvezető egy nagy médiavállalatnál, a jóképű, gátlástalan pasas, bizonyos Antoine, talpnyalókkal körülvéve. Nem egy ördögi alakról beszélünk, csak egy törtetőről a sok közül. Szereti, ha irányíthat, kihasználja mások gyengeségeit, és egy darab rongyként kezeli már megunt feleségét, akit rendszeresen megcsal. Aztán jön valaki, akit korábban mások előtt megalázott, és golyót ereszt belé. Antoine kórházban ébred fel, és mintha mindent kicseréltek volna körülötte. Hirtelen egy tökéletesen átlagos ember bőrében találja magát, akinek történetesen ugyanaz a neve és ugyanazok az embereket ismeri, akiket korábban, csak a szerepek teljesen megcserélődtek. Egy titokzatos összeesküvésről van szó?
És akkor most szpojlerezek egy bazi nagyot, ne is olvassa tovább az, akit izgat a rejtély, és vonz a titok: nincs összeesküvés, bár az igazi magyarázatra sokáig kell várni. Egyre kétségbeesettebb hősünk pedig hol az igazságot próbálja kideríteni, ha kell erőszakkal is, hol új szerepében próbálja megtalálni magát, hol pedig egy másik filmben mozog. Ez a másik film a Harcosok klubja, amit nem lehet csak úgy idézgetni. Fabrice Gobert rendező mégis ezt teszi, sőt, nem idéz, hanem egyszerűen kivesz egy alapmotívumot David Fincher ezredfordulós kultfilmjéből: a frusztrált irodai dolgozók, a lenézett kisemberek itt is egy raktárban verik laposra egymást, és roppant büszkék magukra.
Csakhogy ennek semmi funkciója nincs a filmen belül és túl, ha azt nem számítom, hogy a főhős előző életében boxmeccset is promótált és, hogy nyilván innen vették a címet, a padlóra kerülés, a kiütés fogalmához. És sok minden másnak sincs itt értelme, ami nem feltétlenül baj, mert lehet ezen agyalni, lehet róla vitatkozni, de nem ez a legnagyobb gond. Az a baj, hogy a film nem akar senkit sem igazán szimpatikusnak ábrázolni. Talán a távolságtartás volt a rendező célja, hogy több szögből is lássunk másokat, talán így akarta frappánssá tenni a történet szerkezetét, nem tudom, de a néző egyszerű lény. Szurkolni akar valakinek, meg akar valakit érteni, és itt egy ponton már nem fontosak a szereplők, mert nem számít, mi lesz velük, ha nem kedveljük meg őket.
Pedig a főszereplőt alakító Laurent Lafitte generációjának egyik legszerethetőbb, legjobb francia színésze, vele sok mindent el lehetett volna érni. Így viszont csak nagyon szép beállításokat kapunk és egy kissé unott Chiara Mastroiannit a vágy hol titokzatos, hol teljesen hétköznapi tárgyaként a fejvakarós, néhol önismétlő történet mellé. A helyenként nagyon hatásos filmzenét amúgy Jean-Benoît Dunckel, a francia AIR duó egyik fele szerezte, aminek hatásán sokat gyengít, hogy a Shiny Happy People, az R.E.M. legidegesítőbb száma többször is felcsendül, és tudom, hogy idézőjelbe van téve a jelenléte, de így is ki lehet kergetni vele a világból.
Értékelés: 5/10
