Az osztrák botrányrendező, Uldrich Seidl megint saját tohonya középosztályát ostorozza új munkájában az objektív megfigyelés ürügyén, miközben vidám emberek szép állatokat lőnek agyon.
Kinek ajánljuk? Aki nem szereti, de képes végignézni a vadászatot.
Afrikában iparág a vadászat, rendszerint európai tulajdonban álló, hatalmas birtokokon a fizető vendégek jókora summa fejében kilőhetik azt a vadat, amit szeretnének. Ehhez ártól függően egy vadászmester és több kísérő asszisztál, a drágább vadak mozgását egész csapat követi, hogy a megfelelő időben a megfelelő helyre vezethessék a vendéget, akinek sokszor csak a ravaszt kell meghúznia, hiszen még a puskaállványt is tartják neki. Egy olcsóbb antilopra akár egy spórolós nyugdíjas is befizethet, csak figyelni kell az árakra!
Ulrich Seidl egy német - vagy osztrák? – tulajdonban lévő vadászranchra kíséri el néhány honfitársát, akik valamilyen érthetetlen okból hajlandóak voltak kamera elé állni, hagyni, hogy a stáb elkísérje őket vadászatukra, és még sokszor teljesen sületlen gondolataikat is megosztani velünk. Például azt, hogy a vadászat tulajdonképpen jót tesz az állatoknak, különösen az öreg és beteg példányoknak, ami szépen hangzik, de egyszerűen nem igaz. Ezek az emberek, ahogy minden trófeavadász, mind kapitális példányokat szeretnének elejteni, ezzel éppen hogy gyengítve az állatok génállományát, de az ilyesmivel nem igazán lehet vitatkozni, mert valaki vagy hisz benne vagy nem. Seidl nyilvánvalóan nem hisz.
Seidl többnyire objektív megfigyelőként pózol, itt sem jelenik vagy szólal meg, csak hagyja cselekedni és beszélni alanyait, akiknél nyilván találhatott volna szimpatikusabbakat, és az is lehet, hogy még ezek az emberek is képesek voltak egészen okos dolgokat mondani, csak az nem került bele a kész filmbe, bár jómagam ezt nem nézem ki belőlük. Szokták mondani, hogy az osztrák rendező olyan, mint egy antropológus mind játék-, mind dokumentumfilmjeiben, de sajnos ez sem teljesen igaz. Akár Ukrajnában kurvázó prolikról, akár Afrikában pasizó nyugdíjas hölgyekről vagy, mint legutóbb A pincében, náci ereklyéikkel büszkélkedő hazafiakról van szó, a rendező inkább olyan, mint egy főorvos nagyvizitkor.
Betegségekre, elváltozásokra mutat rá, csak ez érdekli – szóljon az, aki látott akár csak egyetlen szimpatikus, esendő osztrák állampolgárt a filmjeiben! -, és abban igaza is van, hogy a nézők erre kíváncsiak, ez az eladható. A Szafari is ezért izgalmas, ráadásul vadászaton járunk. Elkísérhetjük a vadászokat a bozótosba, nézhetjük rajtuk az izgalmat, a feszültséget és a gyerekes örömöt, amikor végre sikerül elejteniük a kiválasztott állatot, majd jön a röhejes rész. A vadászmester olyan helyre vonszolja a lelőtt vadat, ahol jó a megvilágítás, rutinosan előnyös pózba állítja az állatot, majd jöhet a legfontosabb aktus, a fotózás, és a kísérő a jó szög és a borravaló kedvéért akár a földön csúszni is hajlandó.
Hazatérve a dögöt szorgos fekete kezek veszik kezelésbe, és legyen szó gnúról, zebráról vagy lassan kiszenvedő hatalmas zsiráfról, a testet pár óra alatt teljesen feldolgozzák. És tulajdonképpen ez a film legérdekesebb, leginkább lebilincselő része, a színfalak mögött folyó munka, a dicső vadászat piszkos része, mert a többi röhejes, a kilőhető állatok árlistáját böngésző nyugdíjasoktól kezdve a filozofálgató hobbivadászokon át a szalonrassziszta tulajdonosnőig, aki ilyeneket tud mondani: „A feketék sokkal gyorsabban tudnak futni nálunk. Már ha akarnak”.
Értékelés: 8/10
