Még ma is viccesek ezek a 60-as évekbeli vígjátékok

Nem minden film állja ki az idő próbáját, vannak alkotások szép számmal, amelyek nem öregedtek túl jól – a komédiák frontján pedig talán még nehezebb a helyzet, és még nehezebb megfelelni az egyre változó közönség ízlésének. Kiválasztottunk azonban 10 olyan klasszikust (magyarokat is!), amelyeknek semmit sem csorbult a humora.

Egy nehéz nap éjszakája (1964)

1964-et írunk, és négy fiatal liverpooli srác éppen a világot készül megváltani – már ha ez az eszement világ hagyja, hogy kijussanak a hotelszobájukból. Richard Lester vakmerő rock’n’roll-vígjátéka beszabadítja a szárnyukat próbálgató gombafejeket a sikoltozó rajongók, paranoiás producerek, vakbuzgó újságírók és bajkeverő családtagok örvényébe. A mozi egy áldokumentumfilm stílusában készült, és azt követi nyomon John, Paul, George és Ringo egy napján keresztül, amint viharként ront rájuk a hírnév.

A négy zenész pedig gondol egyet, és elhatározza, hogy a következő 24 órában semmibe veszik a kötelezettségeiket, és belekóstolnak a szabadságba.

Sikoltozó rajongókat kell majd kicselezniük, el kell kerülniük a sajtót, ellen kell szegülniük menedzserüknek és ellenőrzésük alatt kell tartaniuk Paul rögeszmés nagypapáját is…


Aki azt hiszi, hogy az Egy nehéz nap éjszakája csak olcsó meglovagolása a Beatles zenekar sikerének, nagyot téved, hiszen Lester alkotása elképesztően vicces karikatúrája a zeneiparnak és az őrült rajongóknak, melyben az együttes mind a négy tagja saját maga elemelt verzióját nyújtja, kifejezetten tehetségesen és rengeteg humorral. És ha mindez nem lenne elég, a filmhez több eredeti dal is íródott, amelyek azóta szintén klasszikussá váltak. Akinek bejött az Egy nehéz nap éjszakája, ne hagyja ki a későbbi Beatles-filmeket, a Help!-et és a Sárga tengeralattjárót sem!


Legénylakás (1960)

A szürke kis irodakukac, Buddy Baxter egyszerűen képtelen nemet mondani, amikor főnökei nógatják, hogy engedje át legénylakását a nős fejesek és kollégák alkalmi légyottjaihoz. Mivel fél, hogy végképp elvágja magát a munkahelyén, legjobb meggyőződése ellenére ismét és ismét enged – mígnem egy este ott találja a lakásán közvetlen főnöke elhagyott szeretőjét, aki bánatában kis híján öngyilkosságot követ el. Miss Kubelik, a liftes lány az illető, akibe titkon egyébként Baxter szerelmes. Most két legyet üthet egy csapásra: megmenti imádottja életét, s életében első alkalommal talán a szavát is felemeli mind a lány, mind a maga érdekében.


Ezt a keserédes, szokatlanul életszagú romkomot nem kisebb név rendezte, mint a legendás Billy Wilder, (egyebek mellett) a vígjátékok nagymestere, közvetlenül két másik komikus remeke, a Van, aki forrón szereti után és az Irma, te édes előtt. A nagyon is átélhető és szívfájdító sztori mellett a Legénylakás legfőbb erőssége a két főszerepet játszó két színész, Jack Lemmon és Shirley MacLaine, akik már akkor bejátszották volna magukat a filmtörténelembe, ha semmi mást nem forgatnak, csak ezt a csodás kis művet.


Producerek (1967)

Max Bialystock színházi producer (Zero Mostel) állandó anyagi gondokkal küzd. Színdarabjai nem hozzák a várt sikert, így a csőd szélére kerül, amire sürgősen megoldást kell találnia. A mentőötlettel a férfi neurotikus könyvelője, Leo Bloom áll elő (Gene Wilder, filmes pályája második szerepében), aki szerint egy bukásra ítélt, drága darabot kell színre vinniük, amelynek jól elsikkasztják a költségvetését. A kiválasztott mű a Hitler tavasza lesz. A biztos kudarc érdekében egy balfácán rendezőt szerződtetnek, a főszerepet pedig egy kábítószerfüggő színésznek adják. A szükséges tőkét gazdag, idős hölgyektől csalják ki. A bemutató azonban nem alakul tervszerűen, ugyanis a színdarab hatalmas sikert arat – Max és Leo így ismét bajba kerül.


A Producerek humoráról mindent elmond, hogy a zseniális Mel Brooks rendezői pályafutásának első alkotása volt, ami a neves amerikai kritikus, Roger Ebert szerint

„minden idők egyik legviccesebb filmje”.

Vakmerő poénjaival a film nemcsak kirobbanóan vicces, de a mai napig érvényes szatíra maradt, amelynek időtállóságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy évtizedekkel később remake készült belőle, színpadi verzióját pedig még mindig játsszák magyar színpadokon is.

 

Ez is érdekelhet

90 éves lenne Gene Wilder: íme a 9 legjobb filmje!

1933. június 11-én született, azaz most lenne 90 éves sokunk kedvence, minden idők egyik legjobb komikusa, Gene Wilder, aki sajnos 2016 óta már nincs velünk – de mi most az évforduló alkalmából megkísérlünk legjobban sikerült munkáival emlékezni rá.

Tovább

 

Furcsa pár (1968)

Mit tehet az ember, ha elhagyja a felesége, és nincs tovább maradása a közös lakásban? Például beköltözhet a legjobb barátjához. Felix (Jack Lemmon) pontosan ezt teszi, miután felesége elválik tőle: barátjánál, Oscarnál (Walter Matthau) keres menedéket, amíg talpra áll.

Igen ám, de Oscar a világ legtrehányabb alakja, Felix pedig pótcselekvésként gyakorolt tisztaság- és rendmániája miatt elviselhetetlen,

így az együttélés alaposan próbára teszi a két férfi barátságát.


Gene Saks rendezése Neil Simon egyik legjobb színdarabján alapul, de sikerének titka a nagyon jó ritmus és a rengeteg, jól kiszámított poén mellett egyértelműen a Lemmon–Matthau duó,

akik között olyan remekül működött a kémia,

hogy a Furcsa párt utána egy egész sor együttműködés követte, még évtizedekkel később is, lásd A szomszéd nője mindig zöldebb-filmeket (nem a Furcsa pár volt egyébként az első közös vígjátékuk, hanem a Sógorom, a zugügyvéd két évvel korábbról).


Mi újság, Tiger Lily? (1966)

Woody Allen rendezői bemutatkozása egyszerre kacagtató vígjáték és filmes kísérlet, hiszen az alapötlet azt volt, hogy az alkotó vett egy létező 1965-ös japán kémfilmet, a James Bond-mozik modorában készült az International Secret Police: Key of Keys címűt (Kokusai himitsu keisatsu: Kagi no kagi), és amerikai színészekkel úgy szinkronizáltatta, hogy a szövegnek semmi köze ne legyen az eredeti cselekményhez. Ezenkívül kiegészítő jeleneteket is forgatott hozzá, így a végeredménynek nem sok köze volt a japán rendező eredeti elgondolásához a kémkedés veszélyes világáról – helyette egy arról szóló komédiát (paródiát) láthatunk, amelyben a világ legjobb tojássalátájának a receptjéért folyik a kutakodás.


Az utómunkálatoknál sajnálatos módon kikerült az anyag Allen kezéből, és az ő hozzájárulása nélkül további jeleneteket raktak hozzá (például a Lovin' Spoonful nevű együttes musicalbetéteit), így az egyórás tévéfilmet másfél órássá bővítették, ami miatt később a rendező már nem szívesen vallotta magáénak a produkciót. Ezzel együtt a Mi újság, Tiger Lily?

elképesztően bizarr és vicces

(„annyira beteg, hogy már jó!” – írta róla egy PORT-kommentelő, és hát mi sem mondhattuk volna szebben), és a DVD-megjelenés miatt elérhető belőle az egyórás és a bővített verzió is.


Estély habfürdővel (1968)

Kietlen, sziklás, dombos vidék. Néhány turbános indiai katona bujkál a sziklák között... Egy film utolsó jelenetének felvétele folyik. Ám Hrundi V. Bakshi, az ügyetlen statiszta véletlenül rálép a robbanókészülékre, s az erődítmény idő előtt repül a levegőbe – ezzel pedig végérvényesen meghiúsítja a filmesek munkáját. A rendező értesíti a film producerét, aki a bajkeverő statiszta nevét véletlenül az aznapi partira meghívandó vendégek listájára írja.

És persze így a partin is biztosított a sok bonyodalom.


Az Estély habfürdővelt – amelynek a magyar címe sokkal beszédesebb, mint a nemes egyszerűséggel The Partyra keresztelt eredeti – a Rózsaszín Párduc-filmek révén ismert Blake Edwards írta és rendezte, a Rózsaszín Párduc-filmek Jacques Clouseau felügyelőjével, azaz Peter Sellersszel a főszerepben. Sellers a kétbalkezes statiszta figuráját is nagyban Clouseau-éra alapozta (a karakter pedig részben a Rowan Atkinson által kifejlesztett Mr. Beanben él tovább), és ezúttal is tanúbizonyságot tesz kivételes improvizációs tehetségéről. Habár a politikailag korrekt amerikaiak szemében az Estély habfürdővel ma már nem szalonképes, mivel a blackface eszközével él (a színész barnára festett arccal, kihúzott szemmel játszik indiait), annyira szélsőségesen vicces, hogy mi azért nagy nehezen megpróbálunk megbocsátani neki.


A tizedes meg a többiek (1965)

Minden idők egyik legjobb magyar vígjátékából szinte bárki tud idézni valami aranyköpést „az oroszok már a spájzban vannak”-tól kezdve (eredetileg egyébként: „már a spájzban vannak az oroszok”) az „ide lőjetek!”-en át a „kétszer nem tévedek”-ig. Molnár tizedes alakjával Keleti Márton alkotása úgy állít örök emléket a tipikus ügyeskedő magyar kisembernek, hogy közben a filmtörténelemben az elsők között rántja le a leplet a „dicsőséges” háborúról. Helyzet- és jellemkomikumok sora gondoskodik róla, hogy közel hatvan év után is szétröhögjük magunkat a címszereplőn, a hibátlan modorú inason, Grisán, a megmentett orosz katonán és a többi szimpatikus katonaszökevényen.


Habár A tizedes meg a többiek szereposztása egyszerűen zseniális (Darvas Iván finomkodó Gálffy Eduárdja és Major Tamás „tévedhetetlen” Albertje különösen emlékezetes, de tényleg egytől egyig mindenki tökéletes), a filmet Pótvizsga rovatunkban bepótoló kollégánk találóan mutatott rá, hogy

„a film egyik legnagyobb erőssége Sinkovits parádés játéka,

aki Atlaszként cipeli a hátán az egész produkciót az akciófilmekbe illő nyitójelenettől kezdve egészen a fordulatos végkifejletig. A Kossuth- és Jászai Mari-díjas színészóriás, számos komoly drámai karakter megformálója úgy komédiázza végig A tizedes meg a többieket, mintha egész életében átöltözős helyzetkomikumokra épülő vígjátékokban szerepelt volna.”

 

Ilyen volt pótvizsgázni A tizedes meg a többiekből

Még ma is nagyon vicces A tizedes meg a többiek

Rendszeres időközönként jelentkező Pótvizsga rovatunkban ezúttal Sinkovits Imre halhatatlan háborús vígjátékát, A tizedes meg a többieket néztük meg, ami ennyi évtized után sem veszített semmit a harsány humorából.

Tovább

 

Nem ér a nevem (1961)

A szürke hétköznapok szürke hőse, az áldozatkész, elvált mozipénztárosnő, a 43 éves Etelka balatoni beutalót kap főnökétől, így két hetet tölthet a balatonlellei SZOT-üdülőben. A zárkózott, ódivatú asszony azonban társbérlője, Juci felbujtására teljes átalakulásnak veti alá magát, és divatos dámának öltözve, új frizurával, feltűnő sminkkel, elegáns ruhatárral és erős szemüvege nélkül érkezik a nyaralóhelyre. Etelka titkon abban reménykedik, hogy új külsővel talán a szerelem is újra rátalál, így ki is veti hálóját az üdülő körülrajongott művészvendégére, a cseh bohócra – miközben észre sem veszi a gyerekeivel a szomszédban nyaraló özvegyet, Pintér bácsit, aki pedig odáig van érte.


Habár a Nem ér a nevemnek igen magas a nosztalgiaértéke, hiszen Fényes Szabolcs dalaival (a Például te Vass Éva előadásában egyenesen imádni való), erős atmoszférájával és igazi korabeli sztárparádéjával (Tolnay Klári, Páger Antal, Psota Irén, Latabár Kálmán, Tordy Géza, Bessenyei Ferenc stb.) egyenesen visszarepít minket a SZOT-üdülők, a kultúrfelelősök, az esztrádműsorok és balatoni vitorlázások letűnt világába,

ugyanaz a Keleti Márton rendezte, mint A tizedes meg a többieket, így ahhoz hasonlóan időtállónak bizonyult, és szívhez szóló romantikus komédiaként ma is kiválóan működik.


Isten hozta, őrnagy úr! (1969)

Örkény István Tóték című drámájának cselekményét valószínűleg a legtöbb magyar jól ismeri: a II. világháború idején járunk, egy kis mátrai faluban, ahol a tűzoltóparancsnok rettentően aggódik a fronton lévő fiáért. Családjával (feleségével és lányukkal, Ágikával) kapva kapnak hát az alkalmon, hogy vendégül lássák a fiú idegösszeomlás szélén álló parancsnokát, az álmatlanságban szenvedő őrnagyot, hiszen azt remélik, ha mindenben a kiszámíthatatlan és szeszélyes férfi kedvében járnak, Gyula sorsa jobbra fordulhat. Az őrnagy kívánságai azonban kezdenek elszabadulni… Örkény művét Fábri Zoltán (amúgy nem kifejezetten vígjátékrendező) olyan színészóriásokkal vitte filmre, mint Latinovits Zoltán, Sinkovits Imre, Fónay Márta és Venczel Vera.


A direktornak és színészeinek köszönhetően pedig csaknem az eredeti művel egyenrangú műalkotás született, ami nemcsak a címszerepet hozó Latinovits jutalomjátéka, hiszen a színészóriás nemcsak szólóban, de akármelyik partnerével párban brillírozik. Elsősorban a Tótot alakító Sinkovits Imrével parádés az összjátékuk (Sinkovits lassú, csendes rezignáltsága kiváló ellenpontját képezi Latinovits ideges izgágaságának)

– ennek köszönhetően valószínűleg nincs olyan néző, aki ne röhögne fel hangosan sokadjára is például a budis jeleneten.


Az oroszlán ugrani készül (1969)

Ugyanabban az évben, 1969-ben mutatták be a mozik Révész György Bujtor István (Latinovits Zoltán féltestvére) főszereplésével forgatott vígjátékát is, ami természetesen egészen másmilyen karakterű, hiszen a James Bond-filmek paródiája. A sztori szerint a világot nagy veszély fenyegeti: egy frissen szabadult elmebeteg náci orvos, Otto Klauberg professzor egy „Pestis XX” nevű tömegpusztító ampullával rémisztgeti környezetét. A szérumot Dubrovnik közelében egy ugró oroszlánra emlékeztető szikla barlangjában rejtette el. Egy náci exparancsnok és szadista ügynöke megkörnyékezi a professzort, akit a lánya életével zsarolnak.


Még szerencse, hogy a magyar rendőrség titkos ügynöke, Menő Fej (Bujtor) is rááll az ügyre. A nyomába eredő gengsztereket egy-két pofon vagy kütyü bevetésével intézi el, és közben mindig marad elég ideje a hölgyekre is. Habár Az oroszlán ugrani készül alkotói nem tudták eltitkolni, hogy alapvetően lenézik az általuk parodizált műfajt, egyrészt mai szemmel nézve is szórakoztató, másrészt sokat köszönhetünk neki, hiszen

itt érvényesült először igazán Bujtor István akcióhősimázsa, amit később az Ötvös Csöpi-filmekben fejlesztett tökélyre.


(via ScreenRant)

 

Ez is érdekelhet

10 dolog, amit talán nem is tudtál az Isten hozta, őrnagy úr!-ról

Örkény István írta, Fábri Zoltán rendezte, és hatalmas színészek játszották el.

Tovább

 

Ha ön is úgy érzi, segítségre lenne szüksége, hívja a krízishelyzetben lévőknek rendszeresített, ingyenesen hívható 116-123, vagy 06 80 820 111 telefonszámot! Kérjük, olvassa el ezt az oldalt! Amennyiben másért aggódik, ezt az oldalt ajánljuk figyelmébe.