A történet annyira hihetetlen, hogy jócskán vissza kellett venni belőle, hogy a nézők elhiggyék az egészet.
A történelmi témákhoz mindig is vonzódó Ridley Scott, aki az 1970-es évekre befutott reklámrendezőnek számított, szinte véletlen bukkant rá Joseph Conrad A párbaj című kisregényére, ami két szempontból volt szerencsés. Egyrészt talált egy olyan igaz történetet, amit megfilmesíthetett, másrészt Conrad két egymással rivalizáló francia huszártisztről szóló, valós történet alapján íródott műve ingyen volt felhasználható. Ami nagy előny volt, amikor a Paramount Pictures rábólintott a tervére, amihez a saját pénzén készíttetett el egy forgatókönyvet, és amihez csak minimális költségvetést kapott. Mindez cseppet sem látszik a Párbajhősökön (1977), amelynek történetét valójában „vissza kellett fogni” – mert ami alapján készült, az annyira valószínűtlen, hogy senki sem hitte volna el.
Történetünk szerint Napóleon seregének egyik huszártisztje akaratlanul is vérig sérti a bajtársát – hősünk csak egy parancsot továbbít, de a sértett fél él-hal a párbajért. Feraud hadnagy (a nagyszerű Harvey Keitel) párbajra hívja ki az ellenfelét, D'Hubert hadnagyot (Keith Carradine), ám az első összecsapásuk döntetlenre végződik. Majd a második is, és a harmadik is, amit már lovassági szablyákkal vívnak meg, és a negyedik is, amikor lóháton harcolnak. Az ötödik párbajra az oroszországi hadjárat alatt kerülne sor, ha nem bukkannának fel kozákok a hómezőn, akik ellen kivételesen vállt vállnak vetve küzdenek, de a történetnek itt nincs vége. És mindez tényleg megtörtént, de a párbajok számát meg kell szorozni legalább néggyel.
Az eredeti történet két hősét Pierre-Antoine comte Dupont de l'Étang-nak és François Louis Fournier-Sarlovèz-nek hívták. Mindkét katona huszárként szolgált Napóleon seregében, mindketten híresek voltak bátorságukról, de mindkettőnek rendre meggyűlt a baja feletteseivel. A páros 1794-ben vívta meg első, döntetlennel végződő párbaját, amelynek oka pont olyan triviális volt, mint ahogy azt Scott ábrázolja a filmben, amely után Fournier-Sarlovèze – akit a „Grande Armée legengedetlenebb katonájaként” emlegettek, a spanyolok pedig „a démonnak” hívtak – visszavágót követelt.
A következő 19 évben legalább további 20 ilyen „visszavágóra” került sor, amelyekben a két tiszt lóháton és gyalogosan küzdött kardokkal, szablyákkal és pisztolyokkal.
Hihetetlen, hogy ezek során egyikük sem veszítette az életét vagy nyomorodott meg. Miután l'Étang végül legyőzte Fournier-Sarlovèze-t egy pisztolypárbajban, megkérte, hogy hagyja békén végleg. Fournier-Sarlovèze 53 éves korában halt meg, l'Étang 74 éves koráig élt. Bár mindketten elkötelezett bonapartisták voltak, katonai múltjukra való tekintettel mindketten alkalmazást kaptak a Bourbon restauráció után is, sőt, l'Étang egészen a hadügyminiszteri kinevezésig jutott.
