Mármint együtt, egymásban? Ez az ambíciós romantikus vígjáték alaptézise, amelyben Ötvös András lesz előítéletes focidrukkerből hősszerelmes, aki még a közös zászlóégetésről is hajlandó lemondani!
Nem szokás szeretni a focihuligánokat. Törnek-zúznak, csak a balhét keresik, rossz hírét keltik nem csak az adott csapatnak, de az országnak is. De mi van akkor, ha egy olyan ultrával találjuk magunkat szemben, mint a babaarcú, örök gyermek Ötvös András, akire sosem lehet haragudni, aki kisgyereket szeretne, és akinél erősebb a szerelem, mint a másik csapat gyűlölete?
Gyula (Ötvös) egy kisvárosi focicsapat fanatikus drukkere, a kicsi, de összetartó drukkergárda egyik alappillére, hivatását tekintve egy kórház biztonsági őre vagy portása, nehéz ezt így kapásból megmondani, és persze házas ember. Ő és a felesége, Mariann (Stefanovics Angéla) gyereket szeretnének. Csakhogy kiderül, a férfi meddő, és szurkolói tevékenységének hozadékaként az örökbefogadás lehetősége is elszáll, Mariann utolsó esélyként megállapodik egy roma lánnyal, Lüszivel (Gombó Viola Lotti), hogy a hamarosan születendő gyermekét magukhoz vehetik. Okosba’ persze, úgy csinálva, mintha a gyerek az övék lenne, ezért Lüszi titokban odaköltözik hozzájuk, Gyulának pedig innentől folyamatosan trükköznie kell, hogy ne bukjon le a masszívan rasszista haverok előtt – akik között ott van Thuróczy Szabolcs, Piller Ádám László, Orosz Ákos és Hajdu Szabolcs is, egyébként vicces társaságként. Ez persze próbára teszi kapcsolatát a feleségével – és furcsa mód közelebb hozza a roma lányhoz, akit eredetileg be sem akart engedni a lakásába.
A nagy kérdés, amit Nagy Viktor Oszkár rendező feltesz nekünk és önmagának is, nem az, hogy megvilágosulhat-e egy előítéletes focidrukker, hanem az, hogy lehet-e súlyos társadalmi kérdéseket boncolgatni egy romantikus vígjátékban. Mert ugye nem szeretünk komoly dolgokon rágódni egy felhőtlen romkomban, de a súlyos kérdéseket sem szabad csak azért bedobni, hogy valamiféle vázát adják a történetnek. Ami azt illeti, a Becsúszó szerelem inkább az utóbbi megoldás felé csúszik el, amiért aligha lehet elítélni: ha valaki közönségfilmet csinál, az kénytelen kompromisszumokat kötni mind tematikában, mind hangvételben. Pedig lenne min rágódni, kezdve azzal, milyen ember az, akit az előítéletei vezérelnek, és milyen annak az élete, aki nap mint nap beleütközik ugyanezen előítéletekbe, milyen nevelőotthonban felnőni, milyen egy olyan pár élete, akik gyereket akarnak, de nem lehet nekik sajátjuk.
Nagy Viktor Oszkár és a film becsületére mondva, azért belekezdenek mindebbe. Az, amikor Lüszi beköltözik Gyuláékhoz, a srác meg úgy viselkedik vele, mint egy sültparaszt, erős rész, de pont Ötvös szerethetősége teszi nehézzé, hogy igazán sistergő legyen az a kölcsönös ellenszenv, ami majd a végén átfordul valami másba. Ebből több is jöhetett volna, a szerintem vakvágányként működő terhestréningből pedig kevesebb. Nem azért, mert ha valaki suttyomban akar gyereket szerezni, az nem jár előtte nyilvános helyre sok más ember közé, és ez a közeg valahogy nem is illik panelproli hőseinkhez. Gyanítom, a készítők nem tudtak ellenállni a kínálkozó helyzetkomikumnak – akárcsak a nemrég bemutatott Hab esetében – amit egy ilyen terápiás helyzet nyújthat a maga különböző karaktereivel és a Tenki Réka vezette ezoterikus hülyeségeivel. Ellen kellett volna állni, és menni abba az irányba, amit az alaphelyzet amúgy is ad a rasszista focidrukker és az egyszeri cigánylány egymásra találásával.
Merthogy Ötvös András és Gombó Viola Lotti párosa remekül működik, tényleg megvan köztük az a bizonyos kémia – dolgoztak már együtt színházban, látszik, hogy könnyen megy a közös munka -, és azok a részek a legjobbak, amikor csak őket kettejüket látjuk. Annak, amikor csak ők ketten vannak, van súlya, ugyanakkor van intimitása és humora is, és ez fontos. És azt is aláírom, hogy a végét sem rontották el, nem lett sem irreálisan optimista vagy feleslegesen csöpögős.
Értékelés: 7/10
