Kritika: Az állampolgár - Miért akar valaki minden áron magyar lenni?

Idősödő fekete férfi fut neki újra és újra az állampolgári vizsgának, és nem csak azért, mert szüksége van a papírra, hanem tényleg magyar szeretne lenni. Ilyet sem hallottunk még!

Kinek ajánljuk? Szociálisan érzékenyeknek, azoknak, akik tudni akarják, hová fejlődött az évek során a Fekete kefe rendezője, és akik kíváncsiak arra, miért akar valaki mindenáron magyar lenni.

Amikor annak idején történelemből államvizsgáztam, azzal nyugtattak, ne izguljak, hisz még soha senki nem bukott meg, leszámítva egy itt tanuló afgán srácot, aki pechjére az 48-49-es szabadságharcot húzta. Ez akkor jópofa anekdota volt, de hősünk, a feketebőrű menekült, Wilson életében hasonló akadály tornyosul közte és az általa elképzelt boldogság, vagyis a magyar állampolgárság közé. Az állampolgári vizsgán ugyanis rendre a reformkorról, a hét vezérről és egyebekről kérdezik, ő pedig zavartan hümmög – de nem adja fel, és mindig újra próbálkozik.

Az idősödő Wilson annak idején Bissau-Guineából érkezett, a háború elől menekült, és egy élelmiszer áruház biztonsági őre. Kollégái kedvelik, vannak barátai, jól érzi magát, de nagyon szeretne már magyar lenni, így egy nyugdíjas történelemtanárnőhöz (Máhr Ágnes) jár korrepetálásra, aki igyekszik „élőben” bemutatni kicsi hazánk történelmét, például a várban, a Hősök terén vagy múzeumokban. Szegény Wilson úgy meghatódik ettől a figyelmességtől, hogy beleszeret az asszonyba, ám egy nap lakása ajtajában megjelenik egy iráni menekült lány, akinek még papírjai sincsenek, viszont gyereket vár. Dönteni kell a boldogság és a sorsközösség között.

Pár apró részlettől eltekintve Az állampolgár játszódhatna akár Dániában, Macedóniában vagy Uruguayban is, ezt fontos leszögezni. Nincs köze például a nagy menekültválsághoz és a körülötte generált hisztériához, már csak azért sem, mert már javában készült, amikor az kitört. Vranik Roland egy ember történetét akarta elmesélni, aki idegen abban a közegben, ahol él, és nem érti, miért nem nyeri el a jutalmát, ha minden erejével próbálkozik, hogy változtasson ezen. És nem érti, vagy nem akarja érteni, hogy a bőrszíne mindig megkülönbözteti majd a többségtől.

Vranik – aki ezúttal teljesen más filmet készített, mint a Fekete kefe (2004) vagy az Adás (2009) – nem próbál nagyot mondani. Ez egy szerény, már-már szürke film, széles gesztusok és felesleges melodráma nélkül, és ha a cselekmény mégis nekilódulna ebbe az irányba, a rendező hamar visszatereli a saját kisrealista elbeszélőmódjába.

Amikor a végsőkig felháborodott Wilson nekiveselkedik, hogy egy népmesei fordulattal magánál a köztársasági elnöknél kérjen jogorvoslatot, a palota ajtajánál közli vele az őr, hogy az elnök úr éppen Mexikóban tartózkodik. A dráma máshol rejlik, a megváltoztathatatlan sorsokban és az örökös bizonytalanságban. És Wilson sorsa mellett persze ott van a perzsa lány (Arghavan Shekari) is, akinek még egzisztenciája sincsen, akinek a hazatoloncolás akár halálos ítélet is lehet, és mi hajlamosak vagyunk NEM belegondolni, hogy lehet így élni.

Vranik filmjének legnagyobb érdeme, hogy rávesz minket, hogy legalább egy kicsit gondolkodjunk azon, milyen az, amikor valakinek semmije sincsen, ha örökké idegen marad, mégis képes megőrizni a méltóságát. Ehhez persze hihetetlenül nagy segítség maga a főszereplő, Dr. Cake-Baly Marcelo, aki civilben a BKV-nál dolgozik, bár odahaza közgazdász végzettséget szerzett. Az ő szinte szoborszerű feje, szomorú tekintete már az első perctől feledteti, hogy teljesen amatőr színészről van szó – hiszen önmagát kell játszania, meg kell jelenítenie, hogy miket élt át, és erre talán a legjobb profi színész sem lenne képes.  

Értékelés: 8/10