Mi van, ha az a vad, erőtől duzzadó bika nem is olyan vad, és semmi kedve sincsen belépni az arénába, hogy szembenézzen a torreádorral, és nem azért, mert gyáva? Tényleg, mi van?
A filmet eredetileg családi vetítésen, a kislányommal néztem volna meg, aki csak most lesz 6 éves, és komoly gondban voltam, hogyan magyarázzam el neki, mi a bikaviadal. Ami ugyebár egy felnőttnek abszolút természetes dolog, a spanyol kultúra elmaradhatatlan része, én sem vagyok az a hű, de betiltanám típus, de egy gyereknek hogyan mondjuk el azt, hogy a felnőttek évszázadok óta remekül szórakoznak azon, ha egy arénában állatokat végeznek ki? Vagy füllentsek, hogy ez csak olyan ügyességi dolog, és nem is igaziból bántják? A dilemmát végül Anna oldotta meg, aki inkább kirándulni akart menni, így a Ferdinándot végül rendes sajtóvetítésen néztem meg.
És rájöttem, hogy a bikaviadalon kívül a mészárszéket is el kellett volna magyaráznom, bár ne ijedjen meg senki, egyetlen állatot sem trancsíroznak fel élőben, és más egész életre traumát okozó dolgot sem láthatunk, de tény, hogy ez a sors várja azokat a bikákat, akik nem valók az arénába vagy nem elég jók tenyészállatnak. Sőt, és ezt tényleg nem kell tudniuk a kicsiknek, de a legtöbb bikaborjút már születéskor levágják, mert a tehenek sokkal hasznosabbak, míg a bikákkal sok gond van. Például valóban hihetetlen agresszívek, és ez történetünk kiindulópontja. Hősünk, Ferdinánd karámtársai már kicsiként csakis arra vágynak, hogy egyszer az arénában legyőzhessenek egy torreádort, egyedül ő pacifista, és csakis a virágokat szereti. Meg is szökik a bikaneveldéből, majd egy bájos kislány és édesapja neveli fel, akiknek nem okoz gondot egy 500 kilósra megnövő állat etetése, de egy balszerencsés fordulatnak köszönhetően és egy újabb szokás után Ferdinand mégis az az arénában találja magát.
Sok minden történik itt, ahogy azt talán sikerült fentebb érzékeltetnem, arra viszont még nem tértem ki, hogy szelíd bikánk rengeteg szereplővel ismerkedik meg és barátkozik össze. Mert a többi bikán kívül ott vannak még a sznob lipicai lovak, egy hibbant kecske, egy flegma kutya és három dörzsölt sündisznó, akik mind-mind megkövetelik a saját játékidejüket. Ami elég sok, különös tekintettel arra az apró, de nem kikerülhetetlen tényre, hogy sajnos nem sikerültek jól. A lovak még elmentek, de a kecske túl sok volt, a sünökből még a kevés is bőven elég volt, és ami azt illeti, magával Ferdinánddal is akadtak problémák. A fiatalkori – bocikori – énjét egyszerűen nem sikerült jól megrajzolni, ennél fogva elég döcögősen is indul a sztori, igaz, a gyártó Blue Sky Stúdió nincs egy kategóriával például a Pixarral, Carlos Saldanha a Rio és a Jégkorszak filmek rendező-producere sem a műfaj Orson Wellese.
Mindettől függetlenül a Ferdinánd élvezetes és tanulságos darab, aminek meghökkentő háttértörténete van. Munro Leaf regénye ugyanis 1936 szeptemberében jelent meg, pár hónappal az egész világot megosztó spanyol polgárháború kitörése után, és rengetegen vélték politikai állásfoglalásnak. Így történt, hogy az egyik tábor az égig magasztalta – egy időben volt olyan népszerű, mint a Micimackó! -, még a másik kiátkozta, a náci Németországban máglyára vetették. Olyan sikeres volt, hogy Walt Disney azonnal lecsapott a megfilmesítés jogaira, és 1938-ban készült is belőle egy Oscar-díjas rövidfilm. Aztán furcsa módon teljesen elfelejtették a történetet, talán tényleg csak annyi volt benne, ma kissé leporolva pedig a másságról ad egy kellemes, kedves, de felejthető leckét.
Értékelés: 6/10
