Coming outtal kell kezdenem: minden karácsonykor leülök a Reszkessetek, betörők! elé. Nem röhögöm persze végig, ahogy a kis Kevin minden létező tárggyal fejbe kólintja a folyton szögbe, meg törött karácsonyfadíszbe lépő Harryt és Marvot, ajándékbontogatáshoz és bejglizabáláshoz viszont pont ideális háttérműsor Chris Columbus 1990-es blockbustere. 1993 nyarát pedig sosem feledem: a napközis táborral ekkor kerekedtünk fel, hogy megnézzük a szolnoki Tisza Moziban a Reszkessetek, betörők! 2-t, és egész délután az volt a téma, ki mire költötte volna el csokik és egyéb nassolnivalók helyett azt a bizonyos 967 dollárt, amit Kevin eltapsolt a luxushotelban héderezve a szobaszervizre. Én például 11 éves fejjel BMX biciklit és Kaland-Játék-Kockázat könyveket vettem volna ennyi pénzből  nemcsak magamnak, de a tesómnak és a kis barátaimnak is!

No, de hogyan látta a '90-es évek elején egy felnőtt a Reszkessetek, betörők!-et? Előkerestem, mit írt a korabeli Filmvilág Macaulay Culkin kultikus karácsonyi történetéről. Schubert Gusztáv az 1991/7-es  számban egy hosszú cikkben elemezte a gyerekeknek szóló, amerikai filmtermést, olyan dörgedelmek közepette, mint például ez:

Az elmúlt két évtized Amerikájában a gyerek eltűnt a filmvászonról, ha a moziból nem is. Nem magukat akarták ott viszontlátni, hanem olyan filmeket, mint amilyeneket a felnőttek néznek. A Conant, a Rambót, az Indiana Jones-kalandokat. A televíziók gyerekműsor kínálata gazdagabb, mint valaha, a Fun Factory vagy a Die Zeit der Junge rajzfilmsorozatai között azonban elvétve sem akad valódi mese, a Superman, a Pókember, a Transformers, a He-Man, a Brave Starr nem egyéb rajzba fordított „felnőtt” akciófilmnél.

A Reszkessetek, betörők!-nek külön bekezdést szentelt a cikk:

Home alone. Egyedül otthon. Hollywood legfrissebb gyerekfilmsikere címével is (amit nálunk a hatás kedvéért Reszkessetek betörők!-re ferdítettek), cselekményével is ezt a traumatikus ellentmondást idézi fel. A megtalált megoldás birtokában immár felszabadultan, vígjátéki könnyedséggel. A nyolcéves Kevint Párizsba repülő szülei otthon felejtik, az elhagyatott ház körül betörők ólálkodnak, de a kisfiú – a maga alkalmi fegyvereivel; tűzzel, jéggel, tollal, szurokkal, forró vasalóval – sikeresen védi meg magát és a házat, rendőrkézre juttatva a kétbalkezes támadókat.

Mert ugye minden jó, ha a vége jó:

Kiérdemelt jutalomként magányos harca végén betoppan a szeleburdi család, szülők, húgok, nővérek, bátyók, unokatestvérek, és keblükre ölelik a kis hőst, aki eleddig „a cipőjét sem tudta befűzni egyedül”. A legújabb amerikai álom, a család újraegyesítésének álma teljesül ebben a boldog összeborulásban. A kis Kevin története, látnivalóan, a klasszikus beavatás-mese, A három kismalac modernizált variánsa.

A cikk végén az E.T. mint egy régi, letűnt korszak képviselője kerül megemlítésre:

Hol vagyunk már attól, az időben egyáltalán nem olyan távoli kortól, amikor a gyermekinek egy rusnya kis földönkívüli képében lehetett csak főszereplővé lennie. Akkor még szembenállt egymással felnőtt és gyerek, kisfiúk és kislányok mentették meg a másfajta értelemre és érzelemre süket felnőttek elől E. T.-t, „az elveszett gyermeket”. Most, mintha végre párbeszéd kezdődne „kicsik” és „nagyok” között.

Érdekes, hogy a mai film- és sorozatipar ennyi év távlatából mégis inkább Spielberg klasszikusát tekinti követendő példának, és nem a Reszkessetek, betörők!-et. Hiszen a Stranger Thingstől az Űrdongóig egy rakás új produkció az E.T.-hez nyúlt vissza, a betörőket Tom & Jerry-csapdákkal vegzáló Kevin pedig még csak egy tisztességes remake-et sem kapott eddig, kizárólag bugyuta folytatásokat.