A préri urai volt a legkevésbé esélyes film az idei Oscar-versenyben, de nem azért, mert nem jó, mert igenis az, hanem mert sok szempontból nem releváns témát dolgozott fel. Westernről van szó, méghozzá modern környezetben!
A western soha nem fog kihalni, hiszen bármikor játszódhat és elég hozzá egy kies táj és néhány fegyver és pár marcona férfi. Ha napjainkban játszódik, akkor már neo-westernnek hívják, de az tényleg részletkérdés, mert A préri urai a műfaj minden jellegzetességét, szükségszerű jegyét és egyebet felvonultat. Például eleve Texasban járunk, ahol olykor elmosódik a határ a becsületes emberek és a törvényen kívüliek között. Toby, az elvált apa jobb életet szeretne a fiainak, bátyja, az indulatos Tanner viszont most szabadult a börtönből, és kevésbé hajlamos a békés megoldásra. Márpedig lépniük kell, mert egy lejáró követelés miatt a bank rá akarja tenni a kezét a családi gazdaságra. A két testvér bankrablásokból akarják megszerezni a hiányzó pénzt, és bár mindent jól csinálnak, Tanner hevessége bajba sodorja őket, és hamarosan nyomukba ered egy könyörtelen Texas Ranger.
A magyar cím, ami kissé B-kategóriás alkotást sejtetne, ne riasszon el senkit, bár tényleg látjuk a végtelen prérit, de patinás darabról van szó. A préri urai ugyanis 4 Oscar-jelölést is kapott, a legjobb film jelölés, a legjobb eredeti forgatókönyv és a legjobb vágás kategóriában, illetve Jeff Bridges a legjobb férfi mellékszereplőként volt esélyes, ám végül egyikből sem lett szobrocska. Miért is nem nyert a film? Mert konvencionális, egy jól bejáratott, patinás műfaj klasszikus darabja, még akkor is, ha ebben a westernben időnként gépkarabéllyal lőnek. A bankrablás viszont így is bankrablás, ahogy az azt követő üldözésnél is majdnem mindegy, hogy lóháton vagy autón történik, mert a különben skót rendező, David Mackenzie (Young Adam, Hallam Foe) tökéletesen eltalálta a legamerikaibb műfaj hangulatát és hangvételét.
Az Oscar-díjat átadó Amerikai Filmakadémia az égető társadalmi kérdéseket boncolgató vagy újító formanyelvet használó alkotásokat részesíti előnyben, és ha a bankrabló testvérek leszbikus lányok vagy tolókocsisok lettek volna – és ezt kissé gonoszkodva mondjuk -, a filmnek nagyobb esélye lehetett volna. De az Oscar-díj is csak egy szobrocska, és Mackenzie rendkívül izgalmas, tempós és helyenként nagyon komoly filmet rakott össze két nagyszerű színésszel a főszerepben. Ben Fosterről eddig is tudtuk, hogy nagyon jó, pedig ritkán kap hálás szerepet – itt is vad, kezelhetetlen karaktert alakít -, a nagyobb sztárnak számító Chris Pine viszont kellemes meglepetés. Neki eddig ritkán kellett árnyalt, komoly figurákat hoznia, de most ezt teszi, teljesen hitelesen. Jeff Bridges pedig most is tökéletes, és talán pont ezért nem kapta meg az Oscart, mert nála ez az alap.
