Összesen hat évet vártunk a 25. Bond-filmre, a 007 Nincs idő meghalnira, abból kettőt úgy, hogy a film tulajdonképpen már kész volt, de a Covid miatt nem lehetett bemutatni – közvetlenül az újranyitás után pedig nem érte volna meg bemutatni –, szóval kissé ki voltunk/voltam már hegyezve a filmre, pláne tudván, hogy ez lesz Daniel Craig utolsó alakítása őfelsége titkos ügynökeként. Merthogy mielőtt Craig kapta meg a szerepet, tök érdektelennek tartottam az egész szériát, jól megcsinált, szórakoztató, de teljesen üres pénzcsináló gépezetnek, ami ráadásul a hidegháború vége után nagyrészt el is veszítette a relevanciáját. Craig Bondjának azonban súlya van, még akkor is, ha a franchise még most is jórészt a termékelhelyezésről és a bevételről szól.

Mr. Bondtól úgy búcsúztunk el a 2015-ös Spectre - A Fantom visszatérben, hogy rács mögé juttatta régi ellenfelét, Ernst Stavro Blofeldet (Christoph Waltz) a SPECTRE agyát, és rátalált a szerelemre egy másik ellenfele, Mr. White lánya, Madeleine Swann (Léa Seydoux) oldalán, így az új film logikusan azzal kezdődik, hogy mindezt felborítja, majd egy új ellenfelet mutat be. Ő a titokzatos Safin (Rami Malek), aki egy különleges, „személyre szabható” fegyver birtokába jut, és akinek személyes elszámolnivalója van, némi meglepetésre pont NEM Bonddal, de nyilván belekeveredik az ügybe az időközben visszavonult 007-es is. Kissé megnehezíti hősünk dolgát, hogy a helyére lépett – nyilván kikacsintásként -, egy fiatal, fekete női 007-es (Lashana Lynch), aki kezdetben csak a riválist látja benne, és előkerül egy csinos havannai rezidens ügynöknő (Ana de Armas) is.  

A többit pedig nagyjából már tudjuk, hajsza a fél világon át, nyilván minél mutatósabb helyszínekkel – Olaszország, Jamaica, Kuba, többek között, Kazincbarcika még véletlen sem -, látványos üldözésekkel, árulásokkal és átveréssel, illetve brutális harcokkal, meg a kötelező Bond-kütyükkel, ami azért néhol elég kiszámítható. És szintén kötelező jelleggel kerül elő az új M (Ralph Fiennes), Moneypenny (Naomie Harris) és az okostojás Q (Ben Whishaw), hogy legyen a dolognak egy kis csapatmunka jellege, de úgyis mindent Bond old meg. Vagyis látszólag minden a régi formula alapján megy, Cary Joji Fukunaga rendezőnek – nem mellesleg az első amerikai rendezőnek a franchise során – nem is lehetett túl nehéz dolga, ha a technikai részeket nem nézzük – ha nézzük, akkor viszont baromira nehéz dolga lehetett -, de ennél azért többről van szó. Nyilván ennek köze van ahhoz is, hogy Daniel Craig utoljára játssza Bondot, és ahhoz is, hogy egy ilyen ügynök 2021-ben nem lehet már csapodár szoknyavadász, de a Nincs idő meghalni jóval mélyebbre hatol a 007-es lelkébe, mint azt megszoktuk – egyedül a szintén érzelmes, de sosem szirupos 007 - Skyfall (2012) volt a kivétel.

Craig pedig most is mindent belead, és lehet szeretni vagy sem, de most is hihetetlenül erős a jelenléte a vásznon, és fizikailag is rendesen odateszi magát, és ne becsüljük alá ezt a részt, mert az előző Bond-film forgatásán például ripityára törte magát. Hozzá képest Léa Seydoux kicsit szürkébb – vagy másként fogalmazva, Madeleine Swann karakteréből nem hoztak ki sokkal többet -, a nagy kérdés pedig nyilván Rami Malek és a sebhelyes arcú Safin volt. Nos, Malek most jó, merthogy mindig az, vannak jelenetek, amikor csak belép egy terembe, és már azzal is viszi a filmet, de Safin, mint karakter nem válik meghatározó Bond gonosszá, egyrészt azért nem, mert kissé zavarosak az indítékai, másrészt azért, mert már-már sci-fibe illően valószínűtlen, amit csinál.

És igen, a 25. filmre már baromi nehéz lehet csak úgy előrántani a cilinderből egy nagy formátumú gazembert, aki nekifutás nélkül világuralomra tud törni és képes a világ összes titkosszolgálatát az orránál fogva vezetni. Érjük be hát ezzel a gonosszal, és reménykedjünk, hogy sikerül egy Craighez hasonló karizmával rendelkező utódot találni Bond, James Bond szerepére – nem lesz könnyű!

Értékelés: 8/10