Az irodalmi Nobel-díj az életműért és nem egy adott műért jár, így gyakori, hogy az adott szerző más munkáit is megfilmesítették. Mi a kedvenceinket vettük ide.
Érik a gyümölcs (1940) - John Steinbeck
A világválság idején kisbirtokos farmerek ezrei mennek tönkre. A filmbéli farmercsaládot a természeti katasztrófák és a gazdasági változások űzik el földjeikről. Számukra a nagy utazás végcélja egyet jelent a nyugalom, a biztonság és egy új otthon megtalálásával. John Ford több filmjében foglalkozott kora égető problémáival. Amellett, hogy hűen vitte filmre az erősen baloldali John Steinbeck legjelentősebb regényét, amelyből Nunnally Johnson írt forgatókönyvet, tipikus Ford-művet alkotott.
A cselekmény modellje kísértetiesen hasonlít a Hatosfogatéhoz, csak éppen mások a szereplők, és postakocsi helyett rozzant teherautó, indiánok helyett egész Amerika a maga intézményeivel, nagybirtokosaival, rendőrségével szerepel a filmben. A filmért Ford megkapta a maga Oscar-díját rendezőként, ahogy Steinbeck is megkapta az irodalmi Nobel-díjat, igaz, jóval később, 1962-ben.
A bádogdob (1979) - Günter Grass
A film egy fiúról, Oskarról (David Bennet) szól, aki hároméves korában elhatározza, hogy nem nő tovább, mert annyira taszítja őt a felnőttek világa, de közben maga is szörnyeteggé válik. Günter Grass regényének zsenialitása abból fakad, amelyet Volker Schlöndorff feldolgozása is meg tudott ragadni:
a két világháború közti Danzig, Gdansk részletes szociális, politikai és etnikai freskóját tökéletesen kapcsolja össze egy gyerek szürreális látomásaival, akinek minderre az a reakciója, hogy visszafogja tulajdon fejlődését.
Danzig, ahol együtt éltek németek, lengyelek, zsidók és az őslakos kasubok, a német birodalomba ékelődő lengyel entitás volt, úgynevezett Szabad Állam, amely biztonságát a Népszövetség garantálta – és itt dördültek el a II. világháború első ágyúlövései is. Grasst hetvenkét éves korában, 1999-ben irodalmi Nobel-díjjal jutalmazták azzal az indoklással, hogy
„fanyar, groteszk történeteivel a történelem elfeledett oldalát mutatja be”.
A díj visszavonása is felmerült, amikor 2006-ban az író beismerte, hogy a II. világháború során a Waffen SS-nél szolgált, igaz, soha nem sütötte el a fegyverét.
Vörös cirokmező (1987) - Yan Mo
Az 1920-30-as évek Kínájában játszódó történet részben a rendező, Yimou Zhang (A vörös lámpások, Kjú Dzsű története, A repülő tőrök klánja) nagyszüleinek története, noha az eredeti, 1986-ban íródott regényt a kulturális forradalom alatt felnőtt Yan Mo írta. Ninét családja egy szamár áráért férjhez adja egy szeszfőzde tulajdonosához, aki öreg is, leprás is. Az esküvő után Nine férje meghal, így a szeszfőzde vezetése az özvegyre és annak szerelmére, Jüre marad. Hamarosan fiuk születik. Amikor a megszálló japán hadsereg összegyűjti a lakosságot, hogy utat építtessen velük a cirokmező közepén, a közösség fellázad.
A személyes hangvételű film 1988-ban elnyerte a berlini fesztivál Arany Medve díját. Yan Mo pedig 2012-ben nyerte el az irodalmi Nobel-díjat.
Igaz, a döntést sokan kritizálták, mondván, hogy az író túl közel áll a kínai állampárthoz, és azt is felhozták ellene, hogy nem állt ki ellenzéki honfitársai mellett.
A pestis (1992) - Albert Camus
Az argentin Luis Puenzo , akinek A hivatalos változat (1984) című drámája elnyerte a legjobb idegennyelvű filmnek járó Oscart, Albert Camus művét napjaink egyik dél-amerikai országába helyezte át a rendező. Az alapszituáció azonos a regényével: egy kisvárosban bubópestist diagnosztizálnak, a hatóság arra szólítja föl az orvost, Dr. Bernard Rieux-t (William Hurt) hogy a pánik elkerülése érdekében tartsa a hírt titokban. Az orvos erre nem hajlandó, a település vesztegzár alá kerül.
Az aktuális helyzetet mindenki másként közelíti meg:
az orvos egy gyógyítandó betegséget lát, a francia újságíró számára a járvány a legfrissebb hírt jelenti, a vallási vezetők úgy vélik, az emberek a bűneik miatt bűnhődnek. Az elszigeteltség és kilátástalanság érzésének növekedésével Dr. Rieux és társai kezdik átértékelni mindazt, amit korábban az igazságosságról, a magányról és a szeretetről gondoltak. Persze nem Puenzo az egyetlen, aki az irodalmi Nobel-díjjal 1957-ben kitüntetett Camus munkásságához nyúlt, a Közönyből 1967-ben rendezett filmet Luchino Visconti Marcello Mastroianni és Anna Karina főszereplésével, de a regényt megint megfilmesítették. Az új. fekete-fehér színvilággal leforgatott verziót François Ozon készítette el.
Sátántangó (1994) - Krasznahorkai László
Tarr Béla monumentális hosszúságú filmje a rendező barátja, Krasznahorkai László azonos című regénye alapján készült , akinek az 1989-es Kárhozat óta Tarr több művét megfilmesítette. A filmet már 1985 óta el akarta készíteni, de a rendszerváltás előtt erre nem volt lehetősége, a filmhez hasonlóan hosszú forgatás pedig végül 1991 és 1994 között zajlott.
A történet fő cselekményszála egy alföldi mezőgazdasági kollektíva széthullása. A lakosok közül többen készek arra, hogy a telep bezárásáért kapott pénzzel elköltözzenek, de a két éve eltűnt, halottnak tűnt, karizmatikus és sima beszédű Irimiás (Víg Mihály) visszatérésének híre megváltoztatja elképzeléseiket. Az Irimiás visszatérte utáni eseményeket több nézőpontból ismerjük meg, ahogy a telepesek nem csak az őket elbolondító Irimiás terveivel, de egymással is szembesülnek. A Sátántangó az emberi víziók, álmok széthullásának regénye, ahol a jövő homályos, a jelen kilátástalan, a szépséges múlt pedig megsemmisülőben.
A zongoratanárnő (2001) - Elfriede Jelinek
Michael Haneke rendezése még azelőtt készült el, hogy az alapjául szolgáló regény szerzője, Elfriede Jelinek 2004-ben mindenki meglepetésére megkapta volna az irodalmi Nobel-díjat. Merthogy az 1946-ban született, cseh-zsidó származású osztrák írónőt, aki 1967-ben jelentkezett először egy verseskötettel, nem tartották az elsők között esélyesnek a Nobel-díjra, főleg munkái gyakran botrányos témaválasztása miatt. Az 1983-ban kiadott A zongoratanárnő kifejezetten önéletrajzi ihletésű, története szerint a negyvenéves Erika Kohut (a filmben Isabelle Huppert alakítja) a bécsi Zeneakadémia zongoratanára.
Édesanyjával él, aki szeretetével zsarnokoskodik fölötte.
Egy nap egyik, nála jóval fiatalabb tanítványa elhatározza, hogy meghódítja. Jelinek könyveinek egyik legfontosabb témája a női szexualitás, annak túlkapásai, valamint a nemek harca általában, ami itt is visszaköszön. Az írónő a brutalitás hidegvérű leírásaival hökkenti meg az olvasóit, amiben ízlése találkozik a szintén "rettegett" Haneke stílusával.
Zseniális filmek, amiket csak egyszer lehet megnézni
Vannak olyan filmek, amiket muszáj megnézni,. de nem muszáj szeretni, olyan felkavaró alkotások, amikre jó eséllyel mindig emlékezni fogsz, de többször aligha néznéd meg őket. Közülük elég sokban zongoráznak.
Tovább
Sorstalanság (2005) - Kertész Imre
„Azt is tudjuk – tudjuk, ha akarjuk –, hogy mi, akik azt a nyelvet beszéljük, amelyen a Sorstalanság íródott, nem végeztük el azt a szellemi, morális munkát, szembenézést, amelyet a Sorstalanság tárgya minden emberre, minden emberi közösségre rárótt. Evvel mi még tartozunk, nem a világnak, nem az Európa Klubnak, hanem magunknak.” - írta Esterházy Péter Az örömről című glosszájában Kertész Imre irodalmi Nobel-díjának örömhírére. Koltai Lajos filmes adaptációja a kor egyik legnagyobb költségvetésű produkciója volt, igaz, menet közben még így is anyagi nehézségek merültek fel. A forgatókönyvet maga Kertész Imre írta, a zenéjét Ennio Morricone szerezte, az operatőr Pados Gyula volt. A közönség kivételes érdeklődéssel fogadta, és már a bemutatás évében több mint négyszázezres nézettséget hozott, 2005-ben Európai Filmdíjra is jelölték.
A barbárokra várva (2019) - J.M. Coetzee
A dél-afrikai J.M. Coetzee, aki 2003-ban kapta meg az irodalmi Nobel-díjat, még 1980-ban írta meg nagysikerű, számos nyelvre lefordított művét, amelyből azonos címmel 2019-ben elkészült, majd három évre – elsősorban az egyik főszereplő, Johnny Depp zajos magánéleti problémái miatt - dobozolt filmváltozat. A kolumbiai Ciro Guerra (A kígyó ölelése, Az átkelés madarai) rendezte filmben egy távoli, poros helyőrségben járunk, egy fiktív birodalomban, amely Észak-Afrikára emlékeztet, ahol csendes életét tölti a garnizon megbecsült magisztrátusa (Mark Rylance). Egy nap belovagol a helyőrségbe Joll ezredes (Johnny Depp) azzal a feladattal, hogy felmérje a határvidék békéjét megzavaró barbárok mozgását. Csakhogy a barbárok nem mozgolódnak, Joll mégis nekilát a megtorlásnak. Hamar világossá válik – talán kissé túlságosan is –, hogy itt a birodalom képviselői, a központból érkező Joll és emberei a barbárok, még akkor is, ha tetteiknek sokszor csak az eredményeit látjuk.
