Aki a multiplexek mellett látogatja a művészmozikat is vagy hajlandó a streamingoldalak mélyére száműzött filmek közül is válogatni, az tudja, hogy van élet Hollywoodon túl is. Attól, hogy valami a fősodortól távol készül, még nem lesz minőségi produktum, de jó eséllyel képes más élményt nyújtani, mint a kipróbált receptek alapján gyártott szórakoztatóipari termékek. Hogy mennyire ki van éhezve a publikum a formulától eltérő alkotásokra, az tökéletesen illusztrálható az animációs Oscar kategóriájával. Az aktuális Disney-filmnek bérelt helye van a legjobb öt között, ahogy a Disney alá betagozódott, és mostanra ugyanolyan sablonossá vált Pixar-produkciónak, az Oscart az utóbbi időkben mégis rendre kívülállók viszik el – három éve Del Toro stop motion Pinokkiója, két éve a Miyazaki-féle A fiú és a szürke gém, tavaly pedig a fillérekből összedobott észt Áradás. És akad idén is olyan film a kínálatban, ami az angolszász helyett az európai animációs tradíciókat követi, mind a vizualitást, mind a történetmesélést és a világlátást illetően.

A tavalyi Cannes-i Filmfesztiválon bemutatott, és azóta rengeteg elismerést – köztük az igazi animációs Oscart, az Annecy-i Filmfesztivál fődíját – begyűjtő Arco – Fiú a jövőből elsőre teljesen Disney- vagy Pixar-kompatibilisnek tűnhet. Főszereplője egy, illetve két kalandvágyó kiskamasz, ahogy az a mainstream animációkban megszokott. A tízéves Arco a távoli jövőben él (egész pontosan 2932-ben), amikor is az emberiség már szó szerint felköltözött a felhőkbe, ahol a természettel harmóniában élnek, miközben már nem csak térben, hanem időben is képesek utazni speciális, szivárványszínű köpenyek segítségével. Az időutazás azonban nem gyerekjáték, Arco ezért kénytelen otthon maradni, amíg a szülei és a nővére bebarangolják a múltat. A fiúnak csak két évet kellene várnia arra, hogy ő is turistáskodhasson az időben, de annyira türelmetlen, hogy a testvére köpenyét lenyúlva elszökik a múltba.

Az első „csavar” itt érkezik, Arco ugyanis nem a mi valóságunkban találja magát, hogy rácsodálkozzon a 2020-as évek furcsaságaira, ami nyilván logikus forgatókönyvírói döntés lenne, hanem 2075-ben. Az emberiség ekkora már nem tud a technológia nélkül létezni: robotok vezetik a háztartásokat, tanítják a gyerekeket és gyógyítják az embereket, miközben a házakat különleges buborékok védik az extrém időjárásai jelenségektől és a tűzvészektől. A 10 éves Irisnek is egy gép, a Mikki nevű babysitter robot a legfőbb társa, a szülei ugyanis hét közben a városban dolgoznak, és az esti mesét is csak hologram formájában tudják neki elmondani. A magányos kislány így aztán nagyon megörül neki, amikor Arco szó szerint beesik az életébe. Becipeli a zuhanás után eszméletét vesztő fiút a házába, és közben kiderül, hogy nem ő az egyedüli, aki felfigyelt az ismeretlen repülő objektumra – három gyanús figura követi Arco minden mozdulatát. A két gyerek természetesen azonnal összebarátkozik, és bár Iris nagyon szeretné, hogy Arco vele maradjon, megpróbál segíteni a fiúnak a hazajutásban.

Ugo Bienvenu debütáló rendezésében papíron megvan minden, amit a szereplőkkel azonos korú célközönség egy animációs filmtől elvárhat: fordulatos történet, vibrálóan színes látványvilág, azonosulásra méltó, kedves karakterek, sok-sok érzelem és humor. A tempó eleinte talán lassabb a fősodorbeli animációs produkciókban megszokottnál, de a fináléra felpörögnek az események, és akár könnyed E.T.-parafrázisként is nézhető a film. Az Arcónak ugyanakkor vannak extra rétegei is, mert bár nem a jelenünkben játszódik, jelen problémáinkra is reflektál azzal, hogy szembe állít egymással egy élhető távoli jövőt egy klímakatasztrófáktól és elidegenedéstől sújtott közeljövő víziójával.

Az ökoüzenet mégsem hat bántóan direktnek, egyrészt mert a film világképe kellően árnyalt – a technológiának nem csak a hátrányait látjuk, lásd a gazdáit tűzön-vízen át védő Mikki robotot –, másfelől makulátlan a csomagolás. A karrierjét grafikusként, képregényrajzolóként kezdő Bienvenu olyannyira képekben gondolkodik, hogy előbb a film vizuális világát álmodta meg, a sztorit csak később, a három éven át készülő storyboardjai alapján tisztázta le írótársával, Félix de Givry-vel. A retrofuturista animációban élmény elmerülni, Bienvenu stílusa egyszerre idézi a Ghibli-féle animék letisztultságát és Jean Giraud, alias Moebius LSD-be mártott szürrealizmusát. A magyar nézőknek emiatt extrán ajánlott a film, nehéz ugyanis úgy nézni, hogy ne minden idők legjobb francia-magyar koprodukciója, Az idő urai jusson róla eszünkbe. René Laloux rendezéséhez hasonlóan

az Arcónak is minden esélye megvan rá, hogy idővel több generáció számára is kultikussá váljon.

11 dolog, amit biztosan nem tudtál a francia-magyar animációs klasszikusról, Az idő urairól

Az idő urait a korabeli kritikusok nem fogadták annyira jól.

Ez is érdekelhet