Nincs baj, drágám – Sok köpködés a semmiért

Olivia Wilde filmje csak feleolyan izgalmas, mint a premiert megelőző dráma Harry Stylesszal, Chris Pine-nal és Florence Pugh-val.

 

A legdörzsöltebb hollywoodi marketingesek is csak álmodozhatnak arról az ingyenes médiafelhajtásról, amely Olivia Wilde filmjének premierjét felvezette. A férfi főszerepre szerződtetett Shia LaBeouf még a forgatás előtt lapátra került (vagy önként távozott, ha az ő verzióját hisszük el), a velencei premier környékén pedig felerősödtek az alkotók megromlott viszonyáról szóló híresztelések, és slusszpoénként megérkezett a köpés-gate is. Csoda, hogy ezek után a Nincs baj, drágám az év legjobban várt filmjévé lépett elő?

A felfokozott elvárásoknak akkor sem lenne könnyű megfelelni, ha a rendezői székben egy Spielberg-kaliberű profi ülne, és nem egy olyan alkotó, aki egyetlen tinivígjátékkal (Éretlenségi) a háta mögött próbálja ki magát a pszichothriller műfajában. A hollywoodi feminizmus egyik legfontosabb képviselőjeként ismert Wilde ráadásul már a premier előtt készségesen kielemezte a film által feldobott témákat, felkínálva ezzel egy konkrét értelmezési keretet, vagyis csak az tudott prekoncepciók nélkül beülni a vetítésre, aki sem az előzetest nem látta, sem az alkotói nyilatkozatokat nem olvasta.

 

 

Sportnyelven szólva, innen szép nyerni, de a Nincs baj, drágám annyira erősen indít, hogy muszáj neki megadni az esélyt. Wilde olyan bravúrosan vázolja fel a Pleasantville, a Truman Show, A stepfordi feleségek és a Mad Men világát egyszerre idéző alaphelyzetet, mintha summa cum laude-val végezte volna el a rendezői szakot disztópikus thriller, pszichológiai horror és Black Mirror-szakirányon. Egy olyan idilli sivatagi kisvárost mutat be, ahol mindenki boldog, a férfiak egy rejtélyes munkahelyen építik a szebb jövőt, szerető feleségeik pedig addig otthon serénykednek, a nem létező feszültséget pedig vidám koktélpartykon vezetik le.

Az első pillanattól kezdve nyugtalanítónak ható idillt a film Alice karakterén keresztül mutatja be, aki rajong a férjéért, de annyira azért nem vakítja el a szerelem, hogy ne kezdjenek el feltűnni neki az apró repedések a valóság falán. A környezete, élén a sajátos kommuna spirituális vezérével, Frankkel, természetesen paranoiásként diagnosztizálja, de Alice számára már nincs visszaút, egyre mélyebbre merészkedik a nyúl üregébe – vagy egyre közelebb kerül ahhoz, hogy kitörjön onnan.

 

Forrás: InterCom

 

Az ígéretes felütés után sajnos

a Nincs baj, drágám is belesétál az önismétlés csapdájába.

Alice még történet elején felfedezi, hogy a hűtőből kivett, kívülről egészségesnek tűnő tojások üresek, ami frappáns metaforája a Victory nevű kisvárosnak, ezt követően azonban még legalább egy órán át sorjáznak a hasonló baljós előjelek. Vizuális megvalósításuk hibátlan – Matthew Libatique operatőr és a látványtervezők is kitettek magukért –, csak éppen már semmilyen plusz információt nem hordoznak.

Ettől még nem kellene, hogy unalomba fulladjon a majdnem a fináléig tartó második felvonás, a Nincs baj, drágám azonban olyan erősen és látványosan épít az előképeire, hogy még az is kitalálja, hogy merre tart a történet, aki a megidézett klasszikusokból csak a mémeket ismeri. Mintha a cselekmény olyanok fejéből pattant volna ki, akik eddig Zs-kategóriás mockbusterekhez adták volna a nevüket – és valóban, a forgatókönyv első változatát Shane Van Dyke (Titanic 2., Transmorphers 2, Paranormal Entity) és a testvére jegyezték.

 

Forrás: InterCom

 

Wilde filmje gyakorlatilag egy feleslegesen túlnyújtott, az ideológiai üzenetet egy ütvefúró diszkréciójával átadó Black Mirror-epizód…

lenne, ha nem Florence Pugh alakítaná a főszerepet, aki hátára veszi a produkciót, és viszi, ameddig tudja. A brit színésznő odaadó háziasszonyként, az őrület határán egyensúlyozó „scream queen”-ként és akcióhősként is ugyanolyan hiteles – ahhoz viszont, hogy a film összes hiányosságát zárójelbe tegye, még egy partnerre is szüksége lett volna. A szektavezért alakító Chris Pine ugyan kellően karizmatikus, de Harry Styles olyan könnyűnek találtatik, mint az a pehelysúlyú birkózó, aki elindul a szumóversenyen. A One Direction egykori tagjának papíron jól áll a szívdöglesztő álomférj szerepe, és amíg csak a szomszédokkal kell bájcsevegnie és Alice-szel évődnie, addig a gyakorlatban is, az intenzívebb pillanatokban azonban kiderül, hogy

Styles (még) csak egy lelkes amatőr, akihez képest Shia LaBeouf egy Daniel Day-Lewis-kaliberű színészóriásnak tűnik.

Olivia Wilde-ot sem fenyegeti egyelőre az a veszély, hogy ő lesz az új (női) Jordan Peele – ahhoz ugyanis az ambíció kevés, szüksége lenne arra is, hogy a markáns mondandóhoz eredeti koncepciókat találjon. A Nincs baj, drágám ezzel együtt sem az a mozgóképes katasztrófa, aminek a kritikai konszenzus lefesti, de

ha idén csak egy filmet nézünk meg egy idillből rémálomba kerülő fiatal nőről, akinek a gonosz (fehér) férfiak csapdájából kell kiszabadulnia, akkor az legyen inkább az Alex Garland-féle Ők.