A filmforgatás kockázatos vállalkozás, és gyakran fordul elő, hogy menet közben elfogy a pénz. Egy kellően elszánt és élelmes rendező ilyenkor is feltalálja magát!
Othello, a velencei mór tragédiája (1952) – Irány a gőzfürdő!
Az Othello bemutatójakor Orson Welles nem csupán az alapmű újszerű értelmezésével keltett feltűnést, hanem azokkal a formanyelvi megoldásokkal is, melyekkel filmszerűvé varázsolta a színpadi művet. A pénzügyi nehézségek miatt három évig, jórészt Welles színészi keresetéből forgatott film a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon méltán nyerte el a megosztott nagydíjat. Ehhez viszont hosszú utat kellett bejárni,
háromszor álltak le a munkával és kezdték újra,
és egy ponton olyan égető volt a pénzhiány, hogy a hitelezők lefoglalták a drága kosztümöket. Erre jött egy frappáns megoldás: az egyik fontos szereplő, Ridrigo megölésének jelenetét egy gőzfürdőben vették fel, így teljesen indokolt volt az, hogy a szereplők nem szokásos ruházatukban, hanem egy szál törülközőben legyenek. Ez csupán egy volt a sok kényszerű spórolási technikából, de az egyik legkreatívabb.
Gyalog galopp (1975) – Vágjuk le a végét!
A film teljesen szürreális módon ér véget, amikor a brit lovagok váratlanul felbukkanó serege rohamra indul a francia várőrség ellen, váratlanul jelenbeli angol rendőrök vágnak be eléjük a semmiből, kipattannak a járőrkocsiból és letartóztatják Arthur királyt (Graham Chapman) és Sir Bedevere-t (Terry Jones), a többieket elzavarják és egyikük letakarja a kamerát, és vége a filmnek. Ez annyira Monty Python-os fordulat, hogy
azt hihetnénk, eleve így tervezték, de szükségmegoldásról van szó.
Az amúgy is fillérekből dolgozó stáb pénze teljesen elfogyott – állítólag a pirotechnika vitte el az utolsó fontokat Tim a varázsló (John Cleese) jelenetében -, és valóban terveztek még egy csatajelenetet, amihez a Stirling-egyetem 175 diákját be is öltöztették, az egészre azonban már nem maradt elég pénz. Ezért érkeztek a rendőrök, abban azonban a társulat összes tagja egyetértett, hogy a dologból remekül jöttek ki.
Nyomtalanul (1988) – Kölcsön a maffiától
Az 1988-as holland klasszikus thrilleren cseppet sem látszik, hogy nehezen készült el, pedig az alig 165 000 dolláros költségvetés, annyira szűkös volt, hogy még arra sem volt elég, hogy a stábot és a szereplőket etetni tudják a forgatás alatt. George Sluizer rendező évekkel később mesélte el, hogy végül
megkereste a francia alvilág néhány jól ismert alakját, és kölcsönt kért tőlük.
A maffiózók jókora kamat ellenében adtak is pénzt, és érzékletesen ecsetelték, mit történne a rendezővel, ha nem tudná rendezni a tartozását. Sluizer nem részletezte, hogyan tudta megadni a pénzt, de mivel megvették az amerikai remake jogait, amit szintén ő rendezett – magyar forgalmazásban Nyom nélkül (1993) -, feltehetőleg ebből tudta visszafizetni a tartozást. Mivel még további 25 évig élt egészséges életet, ez a hazárdjáték nyilvánvalóan bejött neki.
Münchausen báró kalandjai (1988) – Használjunk kartonpapírt!
Terry Gilliam a Monty Python-os évei alatt nyilván a spórolásról is sokat tanult, de ebben az esetben tisztességes költségvetéssel dolgozhatott – csak nem tudta beosztani a pénzt. A projekt büdzséje eredetileg 23,5 millió dollár volt, ami nagyjából a duplájára emelkedett a legvégére. A költségtúllépés miatt a Pinewood Studiosban felépíteni tervezett Holdvárosról teljesen lemondtak – vagyis majdnem. Gilliam úgy döntött, kinagyítja, kinyomtatja és hatalmas kartonlemezekre ragasztja a városról készített koncepcióvázlatait, amelyeket aztán a díszletesek mozgattak. Amikor a Báró (John Neville) és Sally (Sarah Polley) megérkezik a városba, az egésznek van egy szürreális mesebeli esztétikája, ami tökéletesen illett Gilliam kissé őrült víziójához. Bár a film végül hatalmas anyagi bukás lett, világszerte mindössze 8 millió dollárt hozva, annyi vigasza volt a készítőknek, hogy négy Oscar-díjra jelölték, beleértve a legjobb díszleteket és a legjobb vizuális effektusokat.
Malcolm X (1988) - Spike Lee összekalapozta a maradék pénzt
Spike Lee Malcolm X-je 35 millió dollárba került – annyiba, mint a rendező öt előző munkája együttvéve. A Warner Bros. eredetileg csak 28 milliót szánt a filmre, amit menet közben emeltek 33 millió dollárra, de a forgatás során kiderült, ennél is többre lenne szükség – de többet már nem adtak. Lee saját 3 millió dolláros fizetéséből 2 millió dollárt beletolt a produkcióba, de ez sem volt elég, és egy biztosítótársaság vette át az irányítást a produkció felett, akik leállították az utómunkálatokat. A kétségbeesett Lee ekkor
felkereste az összes általa ismert fekete hírességet,
hogy tőlük kalapozza össze a hátralévő összeget, és a dolog működött. Olyan prominens közszereplők adományoztak neki, mint Bill Cosby, Oprah Winfrey, Michael Jordan, Magic Johnson, Janet Jackson és Prince, ami lehetővé tette Lee számára, hogy visszatérjen a vágóasztalhoz és befejezze a végül 201 perces filmet. Bár a Malcolm X hozott némi pénzt és Denzel Washingtont a legjobb férfi főszereplő Oscar-díjára jelölték, Lee és a Warner Bros. kapcsolata hosszú évekre megromlott.
El Mariachi, a zenész (1992) – Az elrontott jeleneteket is felhasználták
Robert Rodriguez első sikerfilmje, a Desperado alig 7 millió dollárból készült, amely összeg az ezerszerese annak, mint amennyiből Robert Rodriguez a mű előzményfilmjét, egyben bemutatkozó munkáját, az El mariachi – A zenészt annak idején, 1992-ben megrendezte. Segítünk: az a film mindössze 7 ezer dollárból készült, amit az alkotó egyrészt diákfilmesként készített rövidfilmjéért, a Bedheadért kapott nyereményekből, másrészt abból finanszírozott, hogy orvosi kísérletekre jelentkezett. Ráadásul mindent ő csinált,
ő volt a rendező, a forgatókönyvíró, az operatőr, a vágó és a zeneszerző is,
de a pénz így sem volt elég, így Rodriguez egy „olcsó” trükkhöz folyamodott: felhasználta az elrontott jeleneteket is. Kölcsönzött 16mm-es kamerájával ugyanis többnyire csak egyszer, maximum kétszer vett fel mindent, és ha hiba csúszott a felvételbe, akkor úgy alakította a történetet, hogy annak értelme legyen. Így aztán az El Marciahi lett a belépője Hollywoodba, ahol kifejezetten értékelték, hogy kevés pénzből is tud mutatós filmet csinálni.
A kincses sziget kalózai (1995) – A rendező a saját zsebébe nyúlt
Az 1995-ös kalandfilm forgatását számos késés és helyszíni baleset nehezítette, amelyek miatt a költségvetés 98 millió dollárra emelkedett, bár más források 115 millió dollárról beszélnek. A legnagyobb probléma azonban a forgatókönyv volt. A történet egyszerűen nem állt össze az előkészületi munkálatok során, mire Renny Harlin – aki mellesleg a saját feleségére, Geena Davisre osztotta a főszerepet - arra kérte a producereket, hogy adjanak neki külön erre pénzt. Csakhogy a Carolco Pictures, amelyből Andy Vajna 6 évvel korábban távozott, a csőd szélén állt, és
ha akartak volna se tudtak többet adni.
Végül a kétségbeesett Harlin 1 millió dollárt költött a saját pénzéből, hogy kifizesse az íróknak az forgatókönyv újraírását. Csakhogy a lépés hiábavaló volt, a film nem csak anyagi kudarc lett alig 10 millió dollár bevételt hozott világszerte, kritikusai pont a a silány forgatókönyvet emelték ki, míg Harlin megkapta a legrosszabb rendező Razzie-jelölést. A Carolcónál csak úgy tudták menteni a menthetőt, hogy eladták a filmjeik jogait külföldre, majd a bemutató után alig pár héttel csődöt jelentettek.
