Az új és talán utolsó Rambo film hozza, amit kell, a magányos hős szenvedését és véres küzdelmét Amerika aktuális ellenségei ellen, de hol a tűz, és hol az ötlet?
Íme, egy érdekes tény rögtön az elejére: a gyilkológépként emlegetett vietnami veterán John Rambo az első filmjében, a Rambóban (1982) nem ölt meg senkit, az egyetlen halálos áldozat egy balszerencsés seriffhelyettes volt, aki az őt üldöző helikopterből zuhant ki. Aztán Sylvester Stallone gondolt egyet, és az eredetileg az igazságtalan hatóságok ellen küzdő Rambót a hidegháborús Amerika ellenségei ellen fordította, és kapásból megnőtt a halálesetek száma, és ezzel párhuzamosan a karakter népszerűsége. Először a vietnamiak kezdtek hullani, majd az Afganisztánt megszálló oroszok, Rambo pedig hatalmas kedvenc lett, amolyan nemzeti kincs, és nem csoda, hogy a nemzetközi politikai enyhülés után húsz évig nem találtak neki méltó ellenfelet.
Aztán Stallone visszatért a John Rambóban (2008), hogy Burmában rendezzen irtózatos vérfürdőt, most pedig Amerika új hivatalos ellenségei, a mexikóiak ellen indul harcba. Bár John Rambo békésen él apjától megörökölt arizonai farmján, ami alá valamiért óriási földalatti alagútrendszert épített, a baj így is megtalálja. Merthogy elrabolják házvezetőnője Mexikóba kiruccanó unokáját (Yvette Monreal), hősünk pedig elindul, hogy megmentse a rettentő lánykereskedő kartell karmaiba került lányt, akire úgy tekint, mint a saját gyermekére. És mivel a Rambo V - Utolsó vér a készítők szándékának megfelelően a 18-as korhatár besorolást kapta, tudhatjuk, hogy az összecsapás nagyon, de nagyon brutális lesz.
És ebből még valami nagyon jó is összejöhetett volna. Igaz, a kartelles szál kicsit elhasznált már, főleg a Sicario filmek után – még akkor is, ha maguk a drogkertellek sajnos élnek és virulnak -, és nem biztos, hogy sokakat zavar, hogy Rambo olyan lett, mint a tipikus Trump szavazó. A baj a kiszámíthatósággal van, mert addig szépen pörög minden, amíg maga a konfliktus ki nem bontakozik, és ugyan kissé túl sokszor éreztetik velünk, milyen kiváló ember a főhős, Stallone tisztességesen hozza le önmaga szobrát. Merthogy rajta kívül itt senki sem számít, hiába szerződtették le például Paz Vegát (A szex és Lucia) segítőkész mexikói újságírónőként. A bajok akkor kezdődnek, amikor Sly magára haragítja a mexikóiakat, és onnantól az égvilágon semmi meglepetés nincs. Jön a sok arctalan gazfickó, belesétálnak a Nagy Túlélő halálos csapdáiba, oszt meghalódnak, rendszerint nagyon csúnya módon. Mert az is kiderül, hogy nem véletlenül egy farm a fő helyszín, hiszen annak minden szerszáma és felszerelése halálos fegyver a vasvillától a műtrágyáig.
Tudom, a hollywoodi akciófilm per definition kiszámítható, a jófiú nyer a végén, de legyen a dologban valami izgalom, pár csavar, méltó ellenfél, olyan helyzet, ahol hátrányba kerül, ahol megdobban a szívünk, hogy hátha mégsem sikerül neki. Na, ilyen pillanat nincsen, minden egyes csapda tökéletesen funkcionál – van belőlük vagy harminc! -, minden buta gazember úgy viselkedik, ahogy kell, és a javarészt a föld alatt, sötétben vagy max. félsötétben zajló, túlpörgetett, mégis nagyon sokáig tartó akció nem más, mint hosszúra nyújtott és végső soron unalmas mészárlás. Ami nem csoda, mert a saját elmúlásán és a világ sorsán gyakran elmélkedő Rambóból Stallone - és a mellette asszisztáló rendező, Adrian Grunberg (Börtönregény) az első rész után gyakorlatilag egy hentest csinált, aki öregkorára sem csinál mást, mint trancsíroz, igaz, ezúttal western díszletek között. Csak kellett volna ehhez a trancsírozáshoz valamiféle épkézláb sztori és főleg valami mutatós koreográfia.
Értékelés: 5/10
