Az osztrák Michael Haneke egy ideje már franciánál is franciább rendező, de legújabb filmje kedvéért most egy kicsi dán is lett, de önmagát most sem hazudtolja meg. Ezt inkább másokkal teszi.
Hogy az osztrák Michael Haneke napjaink egyik legfontosabb európai (művészfilmes) rendezője, arról aligha kell vagy lehet vitatkozni. Az eredetileg színésznek és/vagy koncertzongoristának készülő, majd tanulmányait pszichológia-filozófia szakán végző Haneke, aki pályáját film- és irodalomkritikusként kezdte, tökéletes megfigyelő és nagyszerű mesélő, aki egyszerre mestere a klasszikus történetépítésnek és képes filmjeibe a legmodernebb elemeket is zökkenőmentesen beépíteni. És most, hogy így megdicsértük, lássuk miről is szól a Happy end, aminek a rendező munkásságát ismerve a címmel ellentétben nyilván nem lehet boldog és felhőtlen lezárása.
Haneke a 2012-es, hatalmas sikert arató, 4 jelölés mellett a legjobb idegennyelvű filmnek járó Oscart is begyűjtő Szerelem után újra francia filmet készítetett, sőt, újra a francia film két legendájával, Jean-Louis Trintignant-nal és Anne Laurent Isabelle Huppert-rel forgatott. És bár a Happy End egyesíti magában a francia film legjobb hagyományait és Haneke jellegzetes témáit, mégis egy dán film az első, ami eszembe jutott róla, Thomas Vinterberg gyilkos humorú, de minden szempontból tökéletes Születésnapja még 1998-ből. Merthogy ugyanúgy egy nagypolgári család életébe pillanthatunk bele, csak a vidéki Dánia helyett ezúttal a vidéki Franciaországban járunk, egész pontosan Calais-ben, és a történet itt is egy születésnapi ünnepségben csúcsosodik ki. A Laurent dinasztia az építőiparban érdekelt, és bár az agg pátriárka jó ideje visszavonult, szenilis és törékeny, még mindig ő a családfő.
A céget már a lánya vezeti, a fia ugyanis orvosnak állt, és persze a családnak megvan a maga fekete báránya, a komoly balesetet okozó, keménykezű anyjával folyton szembeszálló unoka, majd hamarosan új taggal bővül a família, egy bájos 12 éves lány apja előző házasságából. Akiről már a saját mobiltelefonjával felvett nyitó képsorokban zavarbeejtő dolgokat tudunk meg. Olyasmiket, amiket csak egy Haneke filmben szokás. Mert nem egy kedves filmről van szó, és itt tulajdonképpen senki sem szereti a másikat, nemtől, társadalmi helyzettől vagy bőrszíntől függően vagy függetlenül, de ezek az emberek talán saját magukat sem állhatják ki.
A Happy End ugyanis sok mindenbe belekóstol, abba, miként képes egy nagytőkés megúszni valamit, amiért bűnhődnie kéne – több helyzetben is -, azt, hogyan hazudunk, és hogyan bánunk az alattunk lévőkkel és hogyan bomlik fel egy hagyományos család annak értékrendjével együtt, de ami a filmben a legjobban működik, arra nincs szociológiai vagy más magyarázat. Az egyszerűen a morbid kegyetlenséggel, amihez nem is feltétlen kell kiváltó ok, ami az emberi természet elengedhetetlen, de többnyire elnyomott vagy elrejtett része. Ez a néha kissé sokat markoló, időnként fókuszát veszítő, de minden mozzanatában lenyűgöző film legjobb része. És persze a színészi játék, mert Trintignant és Huppert mellett ott van a mindig nagyszerű Mathieu Kassovitz is, és egy kisebb szerep erejéig a rendszerint csodabogarakat alakító angol Toby Jones egy nagyon is visszafogott alakítással.
Értékelés: 8/10
